Baumeister - Cikk PDF

Preview

Summary

Cikk...

Description

R. Baumeister: A holokauszt és a gonoszság négy gyökere In: Kovács Mónika (szerk): Holokauszt: Történelem és emlékezet HAE-Jaffa, 2005. 217-233.

A holokauszt minden kétséget kizáróan a XX. század egyik legdöbbenetesebb, legszégyenteljesebb eseménye volt. Egy vezető, modern nemzet, amely egyaránt jeleskedett a tudományban, a zenében és a filozófiában, egyszer csak felsorakozott egy fasiszta népvezér és az őt körülvevő gengsztercsürhe mögé, és elindult lefelé a lejtőn, amely a diktatúrától és rendőrállamtól a tömegmészárlásig és a világháborúig vezetett. Széles körben elfogadott becslések szerint a náci gyilkológépezet tizenegymillió civil, köztük hatmillió zsidó, jelentős számú roma, homoszexuális, kommunista és mások életét oltotta ki. És akkor még nem is szóltunk a bombázások és egyéb hadműveletek példátlan számú civil áldozatáról (még az I. Világháborúban is kizárólag katonai egységekre és célpontokra irányultak a támadások), sem pedig a háborúban elesett katonák millióiról. Az, hogy a náci Németország több millió védtelen és ártatlan civilt mészárolt le, akiknek az volt az egyedüli “bűnük”, hogy alsóbbrendűnek tartott etnikai csoporthoz tartoztak, az emberi gonoszság szélsőséges példájaként él tovább az európai gondolkodásban. Ráadásul az a körülmény, hogy többszázezer látszólag átlagos, becsületes állampolgár együttműködése szükségeltetett ahhoz, hogy bekövetkezhessen ez a szörnyűség, erőteljesen megváltoztatta az emberi természetről alkotott fogalmainkat. Számtalan német továbbra is rendes, erkölcsös embernek tartotta önmagát azután is, hogy kisebb vagy nagyobb mértékben hozzájárult ezeknek a civileknek a meggyilkolásához. A háború után sokan (voltak köztük pszichológusok is) nehezen fogadták el azt a tényt, hogy az ember természeténél fogva képes legyen ilyen mértékű kegyetlenségre. Néhányan úgy gondolták, a német nácizmus olyasfajta anomália, amely nem ismétlődhet meg más országokban. Jól ismert történet, hogy Stanley Milgram kutatópszichológus 1963-as kísérlete előtt megkérdezte kollegáit és pszichológia szakos hallgatóit, mit gondolnak vajon az amerikai egyetemisták hány százaléka lenne hajlandó, külső parancsnak engedelmeskedve, veszélyes, sőt, elvileg halálos áramütést adni a kísérlet másik résztvevőjének. A megkérdezettek arra számítottak, hogy csupán néhány gátlástalan vagy szadista hajlamú diák teszi majd ezt meg, ám a kísérlet során kiderült, hogy a diákok többsége egészen a halálos dózisig hajlandó volt elmenni. Milgram kísérlete, melynek tanulságát talán a vietnami atrocitásokról szóló beszámolók is alátámasztották, végül hozzásegítette a pszichológusokat annak belátásához, hogy a modern nyugati ember hihetetlen mértékű kegyetlenségre képes. Néhány kutató ma is ellenzi, hogy a pszichológiai kísérletek eredményeit a holokausztra alkalmazzuk. Azzal érvelnek, és ebben bizonyos mértékig igazuk is van, hogy ha a holokausztot az általános pszichológiai megfigyelések fényében szemléljük, azzal csak elfedjük példátlan (és példátlanul erkölcstelen) mivoltát. Attól tartanak, és bizonyos fokig ebben is igazuk van, hogy ha a bűnösök viselkedésére pszichológiai magyarázatot adunk, akkor kevésbé látjuk majd ezeket iszonyatosnak, és közelebb kerülünk ahhoz, hogy akár érthetőnek vagy megbocsáthatónak tartsuk őket. Részben egyetértek ezzel az érveléssel, mivel magam is fontosnak tartom, hogy a tömegmészárlás feletti kollektív erkölcsi felháborodásunkat fenntartsuk. Mindazonáltal két megfontolandó érv is szól amellett, hogy a pszichológiai kutatások tanulságát a holokausztra is kiterjesszük. Az egyik érv szerint ahhoz, hogy a hasonló tömegmészárlást a jövőben elkerüljük - és mivel a II. világháború utáni évtizedekben emelkedett a tömeggyilkosságok száma, úgy látszik, nem tanultunk a leckéből - tisztán kell látnunk annak okait. Akárcsak az orvoslás és a technika területén vagy a természeti

katasztrófák esetében, a tragédiát úgy előzhetjük meg a legkönnyebben, ha megtudjuk, mi okozza azt, ha hatékonyan alkalmazzuk ezt a tudást. A másik érv szerint a pszichológia nem engedheti meg magának, hogy figyelmen kívül hagyja a holokauszt tanulságait. Ha ugyanis a holokausztot egyszeri eseményként fogjuk fel, amihez a pszichológiának semmi köze, azzal egyszersmind meg is fosztjuk valódi súlyától. Jó akaratú, erényes, látszólag épelméjű, becsületes emberek vettek részt a Szovjetunióban, Kínában, Kambodzsában, Ruandában, Jugoszláviában és máshol elkövetett tömegmészárlásokban is, és ez azt jelenti, hogy a holokauszt korántsem olyasmi, amire a pszichológia általános elvei ne volnának alkalmazhatók. Amennyiben a pszichológia egyáltalán alkalmas rá, hogy érvényes képet adjon az emberi természetről, nem engedheti meg magának, hogy figyelmen kívül hagyja annak sötét oldalát, amely az elmúlt évtizedekben is számtalan alkalommal megmutatkozott a föld különböző pontjain. Néhány elméletalkotó pszichológus mostanában azzal az elképzeléssel állt elő, hogy az emberi lény, mint az evolúció terméke, lényegi vonásaiban hasonló a többi állatfajokhoz, ám az efféle, leegyszerűsítő nézetekkel szemben ott áll az a megkérdőjelezhetetlen tény, hogy az ember az egyetlen olyan faj, amelyet kultúrája, szocializációja alkalmassá tesz arra, hogy fajtársai körében tömeges mészárlást vigyen véghez. Ebben az összefüggésben nem elég a holokausztot a pszichológiai elméletek tükrében szemlélnünk, de össze is kell hasonlítanunk azt más tömegmészárlásokkal, mint például a fentebb említettekkel. A pszichológiát, legalábbis elsősorban, nem a holokauszt végkimenetele vagy a holokauszt mint egyszeri jelenség érdekli, inkább az a célja, hogy annak példáján okulva általánosítható tudásra tegyen szert az emberi viselkedéssel kapcsolatban. Általános megállapításokat márpedig csakis úgy tehetünk, ha sikerül párhuzamot találnunk a különböző esetek között. A pszichológia eredményeinek a holokausztra való alkalmazása komoly módszertani problémákat is felvet. Vannak köztük általánosak, mint például az, hogy amikor olyan múltbéli eseményeket kívánunk értelmezni, amelyeknek legtöbb szereplője már nem él, elkerülhetetlenül ingoványos talajra lépünk. Vannak aztán sajátos nehézségek is, amelyek abból adódnak, hogy ezek a téma az emberek nagy részéből heves ellenérzést váltanak ki. Különösen megnehezíti a holokauszt tárgyalását az a természetes emberi tulajdonság és az abból fakadó erkölcsi kötelesség, hogy az áldozatokkal azonosuljunk. Az áldozatokkal való együttérzésünk sarkall bennünket arra, hogy olyasfajta borzalmakkal foglalkozzunk, mint a holokauszt, csakhogy éppen ez az együttérzés gátol meg bennünket abban, hogy megértsük az elkövetők pszichológiai motivációit és gondolkodását (lásd Miller, Gordon and Buddie, 1999). Sokan, akik az erőszak és a gonoszság pszichológiájával foglalkoznak, azt mondják, a megértés nem azonos a megbocsátással, de én attól tartok, az efféle állítások csupán erőtlen kísérletek arra, hogy feloldjanak egy feloldhatatlan ellentmondást. A nehézség abban gyökerezik, hogy az elkövetők és az áldozatok perspektívája között áthidalhatatlan szakadék tátong. Ennek oka többek között az, hogy függetlenül attól, mekkora kegyetlenségről van szó, az áldozat mindig súlyosabbnak látja azt, mint az elkövető. Baumeister, Stillwell és Wotman 1990-ben, az interperszonális konfliktusokról gyűjtött beszámolók alapján arra a megállapításra jutottak, hogy az áldozatok sokkal sötétebb színben tüntetik fel a történteket az elkövetőknél, noha mindkét fél beszámolójában ugyanazok a személyek szerepelnek. A kísérletben részt vevő “áldozatok” például sokkal igazságtalanabbnak, nehezebben helyrehozhatónak tartották az eseményt, mint az “elkövetők”, történeteiknek ritkábban volt pozitív végkicsengése, ritkábban hivatkoztak enyhítő, a békülést elősegítő körülményekre. A kutató tehát nem értheti meg az elkövetőt, amíg, rövid időre legalábbis, olyan nézőpontra nem helyezkedik, ahonnan szemlélve maga a tett sokkal megbocsáthatóbb, mint az áldozat szemszögéből. Ez viszont azzal jár, hogy fel kell függesztenie az áldozattal való

azonosulását. El kell ismernünk tehát az erőszakos gonosztettek elkövetőinek tanulmányozásában rejlő erkölcsi veszélyt. Véleményem szerint érdemes vállalni ezt a kockázatot, mivel a meg nem értés ára sokkal súlyosabb, mint a megértésé. Mindazonáltal létfontosságú, hogy tisztában legyünk ezzel a kettősséggel. Az elkövetők megértéséhez fel kell függesztenünk az áldozattal való azonosulásunkat, és komoly, őszinte erőfeszítést kell tennünk arra, hogy az eseményeket az elkövetők szemszögéből vizsgáljuk. Amint azonban befejeztük a munkát, fel kell idéznünk, mi volt a célunk, és vissza kell térnünk az áldozatokkal való együttérzéshez, és a gonosztettek elkövetőivel szembeni erkölcsi felháborodáshoz. Jelen tanulmányomban az emberi gonoszság pszichológiájával foglalkozó korábbi, átfogóbb kutatásaimra támaszkodom (Baumeister, 1997). Vizsgálódásaim során arra a következtetésre jutottam, hogy az emberi gonoszság okai négy fő kategóriába sorolhatók. Ezt a négy fő kategóriát alkalmazom most a holokausztra. Az okok a következők: az idealizmus, a fenyegetett egoizmus, az önérdek minden áron való érvényesítése, és a szadizmus. Az idealizmus A modernkori gonoszság legszélesebb körben elfogadott szimbóluma a nácizmus. Az embereknek világszerte a gonosz jut az eszébe, ha a nácizmussal kapcsolatos olyan jelképpel találkoznak, mint például a horogkereszt, egy-egy náci vezető neve, a nácik egyenruhája vagy jellegzetes modorosságai (gondoljunk csak a náci díszlépésre vagy a karlendítésre). A gyerekeknek szóló képregényekben a gonosz földön kívüliek német akcentussal beszélnek. Németország rengeteg mindent megtett azért, hogy jóvátegye a náci rezsim rémtetteit, az ország becsületén esett csorbát mégsem sikerült kiköszörülnie. Sokan vélekednek úgy, hogy a mai Németország lelkesedése a pán-európai unióért (például a közös valutáért) abból fakad, hogy polgárai képtelenek rá, hogy büszkék legyenek nemzetükre. Noha a nácizmus mára a gonosz egyik szimbólumává lett, tévedés volna azt hinnünk, hogy maguk a nácik vagy a náci Németország polgárai gonosznak tartották volna azt. Épp ellenkezőleg. Az emberi erőszakosságot és kegyetlenséget kutatva arra a következtetésre jutottam, hogy a kegyetlen tettek elkövetői általában nem tartják kegyetlennek önmagukat. De vajon miként látták önmagukat a holokauszt elkövetői? Válaszom az, hogy többek között idealista hazafiként, aki nehéz, kellemetlen munkát végez, amelyet azonban egy magasabb rendű cél szentesít. Ez a gondolkodás, úgy tűnik, jellemző a huszadik század (és más századok) nagyszabású gaztetteinek elkövetőire: az elkövetők nem tekintették önmagukat gonosznak, hanem úgy gondolták, kegyetlen tetteik mindenféle magasröptű ideálok, megszentelt célok elérésének kellemetlen ám szükséges eszközei. A sztálinista tisztogatások a Szovjetunióban és a Mao-féle kulturális forradalom Kínában: ezek szedték eddig a legtöbb emberáldozatot: körülbelül 20-20 milliót (lásd Conquest, 1990; Thurston, 1987), mégis, azok az emberek, akik részt vettek a tömegmészárlásokban, nagyjából-egészében úgy gondolták, nemes célokért munkálkodnak, hogy a szocialista elvek valóra váltásával segítenek felépíteni a földi paradicsomot. Noha a nácik, akárcsak az orosz és kínai kommunisták, szocialistának nevezték magukat, valójában egészen más elképzelésük volt a létrehozandó földi paradicsomról, mint amazoknak. Fasiszták lévén nem kívánták megszüntetni sem a magántulajdont, sem a hatalomgyakorlás hierarchikus rendszerét. Értékrendjüknek mégis több olyan pontja volt, amellyel ma is egyetérthetünk. A nácik pártolták például mindazt, amit ma “családi értékeknek” nevezünk, így például a stabil, biztonságot adó házasságot, amely a gyerekekből egészséges, jól beilleszkedő polgárokat nevel. Ugyancsak pártolták a kisvállalkozásokat, a törvényt és a rendet, és a gazdasági stabilitást. Megalázott nemzetüknek visszaadták az önbecsülését (lásd később). Pártolták a fejlődést és a modernizációt, attól sem riadva vissza,

hogy a tudományos kutatások eredményeit a társadalmi folyamatok befolyásolására használják fel (ennek a törekvésnek egyik túlkapása például az, hogy a génállomány javítása érdekében megtiltották az utódnemzést a szellemi fogyatékosoknak és más genetikai betegségekben szenvedőknek). A személyes becsületet mindennél előbbre valónak tartották, és úgy gondolták, a becsületes emberek hajlandóak áldozatokat hozni a közjó érdekében. Akárcsak a kommunisták és mások, a nácik szeme előtt is egy eszményi társadalom képe lebegett, ahol tisztességes emberek élnek békében, harmóniában. Elképzelésük ebből a szempontból nem sokban különbözik azoktól a társadalmi eszményektől, amelyekben más idealisták és utópisták, például az Egyesült Államok alapító atyái, a Francia Forradalom vezetői és mások hittek. Ezek a törekvések általában csúfos kudarcba fulladtak, kegyetlenkedéshez és káoszhoz vezettek, kivéve az Egyesült Államok esetében. Ha nem volna az Egyesült Államok példája, azt hihetnénk, magával az eszménnyel van a baj. Eredendően elhibázott, mélységesen gyakorlatiatlan, ha nem kivitelezhetetlen. Még az amerikai álom valóra váltása is komoly véráldozattal járt, gondoljunk csak az észak-amerikai indiánokra, akiket a mai amerikaiak elődei a terjeszkedés során lemészároltak vagy elkergettek a földjükről. Mi lehet az oka annak, hogy e látszólag szép és nemes eszmék ilyen szörnyűséges vérontáshoz vezetnek? Elsősorban talán az az örök kísértés, hogy elhiggyük, a cél szentesíti az eszközt. Noha a mai amerikai gondolkodásban közhelyszámba megy, hogy a cél nem szentesíti az eszközt, meggyőződésem, hogy kivételes helyzetben vagyunk, mivel a történelem során sokkal általánosabb volt az ellenkezőjét gondolni. Az erkölcsi diskurzusnak már a struktúrája is szemben áll az amerikai állásponttal. Az erkölcsi diskurzus ugyanis mindig valamiféle magasabb rendű értékben vagy elvben keresi a konkrét emberi cselekvés igazolását. A cél definíció szerint magasabb rendű az eszköznél, így az előbbi igazolhatja az utóbbit. Vegyünk egy szélsőséges példát: azok az emberek, akik úgy gondolják, isteni parancsra követtek el valamit, általában meg vannak győződve róla, hogy helyesen cselekedtek, hiszen isten hatalma elég nagy ahhoz, hogy felülírjon bármiféle más megfontolást. Idekívánkozik a bibliai példa, Ábrahám története, akinek Isten megparancsolta, hogy áldozza fel a fiát, ő pedig engedelmeskedett (igaz, Isten az utolsó pillanatban visszavonta az utasítást). Ezt a parabolát mind a mai napig sűrűn idézik és tárgyalják, általában azzal a pozitív végkicsengéssel, hogy Ábrahám helyesen cselekedett, amikor fenntartás nélkül engedelmeskedett az isteni parancsnak. Ez az álláspont azonban azt sugallja, hogy a cél szentesíti az eszközt, és hogy az embernek engedelmeskednie kell a magasabb erkölcsi tekintélynek, még akkor is, a parancs helyessége igencsak megkérdőjelezhető. (Képzeljünk csak el egy modern Ábrahámot, ahogy fellép a Jerry Springer Show-ban, és megpróbálja meggyőzni a szkeptikus közönséget arról, hogy Isten azt a parancsot adta neki, vágja el a gyermeke torkát). Mivel a nácik úgy gondolták, a cél szentesíti az eszközt, az “ideális társadalom” megteremtése érdekében tett első lépésként elkezdtek megszabadulni azoktól az emberektől, akiket alkalmatlannak tartottak arra, hogy e társadalom tagjai legyenek. Néhány kutató úgy véli, a nácik kezdettől fogva meg akartak ölni minden zsidót, de erre kevés a bizonyíték. Az előbbi állásponton van Dawidowicz is, aki 1975-ös, nagy hatású könyvében azt állította, Hitler életében kezdettől fogva mindennél erősebb volt a zsidók iránti gyilkos gyűlölet, és hogy megsemmisítésüket a náci rezsim legfontosabb céljának tartotta, még a háború megnyerésénél is fontosabbnak. Dawidowicz elméletét azonban kevés bizonyíték támasztja alá, így például néhány válogatott gyűlölködés Hitler beszédeiből és írásaiból, aztán az a körülmény, hogy a 40-es években bizonyos vonatokon, amelyeket hadi célokra is felhasználhattak volna, inkább zsidókat szállítottak a koncentrációs táborokba, valamint az, hogy a gyilkosságok egyes esetekben hátrányosan érintették a gazdaságot (mivel a hadiüzemektől vonták el a képzett munkaerő).

A magam részéről valószínűbbnek tartom, hogy a náci rezsim célja “csupán” az volt, hogy valami módon megszabaduljon a zsidóktól, akik számára nem volt hely az árja utópiában. Sokáig engedélyezték, sőt támogatták az emigrációt, és tömegeket toloncoltak ki az országból, addig, amíg lehetett. Csakhogy a többi ország nem szívesen fogadta be azokat, akikről Németország úgy látszott gondolkodni, hogy nem elég jók arra, hogy ott élhessenek. Amikor a náciknak az a holdkóros terve is kútba esett, hogy a zsidókat Madagaszkárra telepítse át, arra a következtetésre jutottak, hogy az egyetlen járható út a nemkívánatos személyek megsemmisítése. A nácik zsidókhoz való viszonyulásával kapcsolatban Zygmunt Bauman (1991) lényeglátó megállapítást tesz, amely véleményem szerint jobb magyarázatot ad a holokausztra, mint az az érv, amit Goldhagen (1996) és mások hajtogatnak, hogy tudniillik a nácik egész egyszerűen gyűlölték a zsidókat: Bauman azt állítja, hogy a holokauszt végrehajtóinak gondolkodására a kertész-mentalitás volt jellemző. A kertész ugyanis elképzeli, milyennek kéne lennie az ő ideális kertjének, és úgy gondolja, célja eléréséhez ki kell irtania a kertből a gazt (vagyis mindazokat a növényeket, amelyek nem az általa elképzelt ideális kert tartozékai). Nyilvánvalóan vannak kertészek, akik gyűlölik a gazt. Mások egyszerűen csak zavaró tényezőnek tartják. Megint mások semmit sem éreznek iránta. Lehetnek aztán olyanok is, akik együtt éreznek vele, vagy csodálják szívósságát és erejét, amellyel ott is virágzik, ahol senkinek sem kell. De abban minden kertész egyetért, hogy a gazt ki kell irtani, az elképzelt, ideális kertben ugyanis nincs helye a gaznak. Teljesen mindegy, hogy a kertész gyűlöli-e a gazt vagy sem – a feladatot végre kell hajtania, és hogy mit érez, magánügy. Bauman analízisében tragikus, sőt szívszorongató a kertész érzelmeinek irreleváns mivolta, talán ezért is vált ki olvasóiból ellenérzéseket. Ez a teória ugyanis bizonyos értelemben csökkenti az áldozat státuszát, hiszen a gazt nem tekinthetjük a kertész “áldozatának”. Az ember elvárja gyilkosától, hogy legalább szenvedélyesen gyűlölje, mert akit gyűlölünk, azt valami módon tiszteljük is, nem így azt, akit csupán akadálynak tekintünk tervünk valóra váltásában. Goldhagennek és társainak megszállott igyekezete, hogy néhány soványka bizonyíték és elszigetelt anekdota alapján szenvedélyes zsidógyűlölőként tüntesse fel a németeket, jól tükrözi azt a vágyat, hogy az áldozatoknak több méltósága legyen, mint amennyit a kertész-hasonlat megenged. Az áldozatok általában kedvelik az összeesküvés-elméleteket, és talán éppen azért, mert azokban az elkövetők szándékai elég hatalmasnak és gonosznak tűnnek fel ahhoz, hogy valamiféle értelmet nyerjen a szenvedés. Az Egyesült Államokban, az elmúlt évtizedekben például számos fekete tette magáévá azt a nézetet, hogy a kábítószer és az AIDS egy olyan összeesküvés eszközei, amelyet a kormány a fekete közösség megsemmisítése céljából eszelt ki; sőt, néhányan arról is meg vannak győződve, hogy a feketék egymás ellen elkövetett erőszakos cselekedetei is a fehér többségű kormány manipulációjára vezethetők vissza (lásd pl. Shakur, 1993). Hasonló gondolatmenetet visz végig Brownmiller (1975), amikor azt állítja, hogy azért nőtt meg a nemi erőszak gyakorisága az országban (és nagy valószínűséggel az egész világon), mert a világ férfijai összefogtak, hogy megfélemlítsék és leigázzák a világ nőit. Az efféle elméleteket könnyű volna nevetséges handabandának vagy paranoid képzelgésnek tekintenünk, észre kell vennünk azonban, hogy az áldozatok méltóság iránti vágya jut bennük kifejezésre. Önbecsülésünk kevésbé sérül, ha úgy gondoljuk, hogy egy nagyszabású, démoni összeesküvés célpontjai vagyunk, amely csak a mi halálunk árán érheti el gonosz célját, mint ha belátjuk, hogy csak azért kellett szenvednünk, mert más, nálunk nagyobb hatalmú emberek akartak valamit, és nem érdekelte őket, mi történik velünk, akik ennek útjába álltunk. Még szörnyűbb lehet az a tudat, hogy kínzóink, gyilkosaink azt hiszik, valamiféle magasabb rendű eszmény nevében járnak el, vagyis szenvedésünk nem csupán

lényegtelen, de zavaró is. Az a tudat, hogy gyilkosaink jobban örülnének, ha meg sem születtünk volna. További nehézséget jelent a...