1. A pszichés fejlődés zavarai (az érzelmi- és viselkedészavarok, teljesítményzavarok) fogalom alakulása, a téma története, a jelen szóhasználata, népességcsoport meghatározása PDF

Preview

Summary

1. A pszichés fejlődés zavarai (az érzelmi- és viselkedészavarok, teljesítményzavarok) fogalom alakulása, a téma története, a jelen szóhasználata, népességcsoport meghatározása...

Description

PSZ/1. A pszichés fejlődés zavarai (az érzelmi- és viselkedészavarok, teljesítményzavarok) fogalom alakulása, a téma története, a jelen szóhasználata, népességcsoport meghatározása Ranschburg J. (1998) Pszichológiai rendellenességek gyermekkorban Normális vs. abnormális Azok a magatartási zavarok, melyeket a társadalom a normálistól eltérőnek, kórosnak minősít. Minden emberi csoport, közösség meghatározott normák alapján működik. A normák megszegése rossz, helytelen, abnormális cselekedet. A normák nem univerzális, örök érvényű igazságok, hanem a kultúra termékei, tehát kultúránként és időben is változnak. A normáknak való megfelelés a konformizmus, a normától való eltérés a nonkonformizmus. Minden magatartási zavar nonkonformista viselkedés. Az átlagtól való bármilyen alapvető eltérés rendellenesnek, abnormálisnak tekinthető. Az átlagos az ideális, az ettől eltérő a deviáns. Betegségtudatnak hívjuk azt, amikor az egyén maga ítéli meg a normálistól többé-kevésbé eltérőnek viselkedését, és ezért a szakembertől segítséget igényel. Az abnormális magatartás meghatározására gyakran használjuk a hiányos alkalmazkodás kritériumát: képes-e az egyén megfelelni azoknak az igényeknek, feladatoknak, melyeket élete, környezete, körülményei vele szemben támasztanak. Az elmúlt évtizedekben a normálist egyfajta ideális személyiséggel azonosítják, és így mindazok, akik az ideálistól kisebb vagy nagyobb mértékben eltérnek, rendellenesnek, abnormálisnak minősülnek. Az ideálistól való eltérés kritériumának legfontosabb hibája: az ember, aki nem képes a társadalom és önmaga ideális igényeinek megvalósítására, még nem szükségszerűen szenved magatartási zavarban, és nincs feltétlenül szüksége pszichológiai kezelésre. Tehát nincs olyan kritérium, melynek alapján a magatartási zavart biztonságosan meghatározhatnánk, illetve elkülöníthetnénk a normális viselkedéstől. A diagnosztikai gyakorlatban általában a fenti kritériumok egyedi, esetekre igazított kombinációit alkalmazzák. A biológiai alapfunkciók zavarai 1. Az alvás zavarai Az éberség és az alvás váltakozása a magzati élet 24. hetét követően jelenik meg, és halálunkig tart. Az álmok az alvás REM szakaszához kapcsolódnak. Az alvásszakaszok megoszlása, az alvás-architektúra változik az élet folyamán. Ebből a változásból a legfontosabb, hogy serdülőkortól kezdve a NREM szakaszok rövidebbek, mint gyermekkorban. A felnőttre jellemző alvásfázisok egyéves kor után jelennek meg. A szocializáció során az alvás fokozatosan a szociális korlátok ellenőrzése alá kerül. Az újszülött napjának 90%-át alvással tölti. Néhány hét elteltével a baba fokozatosan kifelé fordul, elkezd érdeklődni a külvilág iránt. Óvodáskorra a gyermek alvásigénye 12-13 órára csökken. Ebben az életkorban a lefekvés a legtöbb gyermek számára szorongást ébresztő, ún. szeparációs helyzet. Az éjszakai átvonulás nem magatartási zavar. Alvajáráskor (szomnanbulizmus) a gyermek álmában elvégez valamilyen tevékenységet, de másnap reggel nem emlékszik semmire. Az alvajárás az alvásidő első egyharmadában jelentkezik, és a gyermek a lassú hullámokkal kísért mélyalvás időszakában van. A kiváltó inger elég sokféle lehet. Az alvajárást előidézhetik belső ingerek, de külső tényezők, pszichológiai hatások is kiválthatják. Az alvajáró gyerekek nagy része felnőttkorra tünetmentessé válik. Az inszomnia

krónikus álmatlanság. A gyermek rendszeresen képtelen elaludni, ha elalszik, akkor éjszakánként több alkalommal felébred. Az inszomniás gyerekek súlyosan szorongó, önértékelési zavarokkal küzdő gyerekek, akik képtelenen érzelmeiket kifejezni, megfogalmazni, s nem tudnak a stresszel megküzdeni. A krónikus álmatlanság tehát az egyénbe beépülő stressz testi tünetté alakulása. Az elalvástól félő, s emiatt inszomniás gyerekek közül sokan azért rettegnek az alvástól és tartják magukat görcsösen éber állapotban, mert ágyba vizelők, és tudják, hogy reggel nedvesen ébrednek. Ilyenkor az inszomnia oka tulajdonképpen a büntetéstől való félelem. Az egyik legsúlyosabb gyermekkori alvászavar az éjszakai felriadás, pavor nocturnus, ami soha nem REM fázisban támad. A pavor mindig az elalvási idő első harmadában jelentkezik. A pavoros gyermek nem tud beszámolni álomképekről, tehát nem köthető rossz álmokhoz. A gyermek éjfél felé hirtelen felül az ágyában, szemét tágra nyitja, és hangos, sikolyszerű kiáltásban tör ki. Vigasztalásra, szülői dédelgetésre sem csendesül. A gyermek nem alszik, de nincs is ébren. A kiváltó okok között pszichológiai tényezőket, de egyéb külső-belső ingereket is tételeznek. Hátterében erős szorongás, néha depresszió, a kifelé irányuló agresszív aktusok erős gátlása. 2. A táplálkozás zavarai A szoptatás a legelső interakció, a legelső összehangolt, egymásra rímelő cselekvésmozzanatokból összeálló közös tevékenység anya és gyermeke között. A szoptatás a nevelési helyezetek prototípusa: a szülő és a gyermek kölcsönös öröme, kettejük harmonikus együttműködése a szoptatás idején jelentős beválási értékkel vetíti előre a későbbi szülőgyermek kapcsolat sikerét. Az etetés idejét mindig a gyermek szükségletéhez kell igazítani. A csecsemőkort orális periódusnak nevezi a pszichoanalízis, mert a csecsemő a száján keresztül ismeri meg a világot. Az etetés-elválasztás diszharmóniája, sikertelensége esetén a libidó részlegesen vagy teljesen rögzülhet ebben a stádiumban. Ezt a jelenséget a pszichoanalízis fixációnak nevezi. Az önbizalom és a másokba vetett bizalom is ebben a periódusban bontakozik ki, és válik a későbbiekben személyiségvonássá. Az evés biológiai szükséglet, melynek igénye az éhségérzet észlelésekor jelentkezik, és az éhség csillapításakor szűnik meg. Soha ne a felnőtt határozza meg, mennyit kell ennie a gyereknek. A gyarapodási kudarc azt jelenti, hogy a csecsemő súlya semmit nem növekszik, annak ellenére, hogy az anyai beszámoló szerint kifogástalanul táplálkozik. A kórkép létrejöttének két formája lehetséges: a csecsemő nem fogadja el anyjától a táplálékot. A másik eset a kóros bukás, ilyenkor a gyermek megfelelően táplálkozik, de az étel emésztetlenül visszaöklendezi. A jelenséget pszichogén hányásnak is nevezzük, ha a tünet hátterében semmilyen emésztőszervi rendellenesség nem mutatható ki. Ekkor az anya-gyerek kapcsolat, a gondoskodó anyai magatartás súlyos hiányosságaival magyarázzuk a hányást. A pszichogén hányás és általában a gyarapodási kudarc közvetlen oka az, hogy a csecsemő befelé fordul, amikor a külső környezetből érkező ingerek fájdalmasak, de legalábbis örömtelenek. A kóros gyermekkori elhízást obezitásnak nevezzük akkor, ha a gyermek súlya legalább negyven százalékkal meghaladja az életkorához és testmagasságához előírt ideális testsúlyt. A pszichoanalízis három kategóriát különböztet meg: normális, fejlődési és reaktív kövérség. Normális kövérség: a gyermek túl sokat eszik, mert közvetlen környezetében ez a szokás. A fejlődési obezitás családi problémák következménye, rendszerint a szülők közötti tartós feszültség hatására jön létre. Pl. válás esetén mindkét szülő hajlamos arra, hogy gyermeke túlgondozásával elégítse ki frusztrált szeretetigényét. Ilyenkor a gyermek megtanul egy

nagyon egészségtelen viselkedési mintát: frusztrált állapotban feltétlenül ennie kell. A reaktív obezitást súlyos emocionális stressz idézi elő, a táplálkozás könnyen az önnyugtatás, önvigasztalás eszközévé válhat. A gyermek testsúlya igen erősen függ a szülők testsúlyától. De a testsúly és az elfogyasztott táplálék mennyisége nincs feltétlenül kapcsolatban egymással. A testsúly alakulásának örökletes összetevője az anyagcsere. A kövér gyermek általában kortársai, osztálytársai gúnyolódásának tárgya. Ennek hatására jelennek meg az életvezetés és a személyiség zavarai, melyek az enyhe önértékelési zavartól a szociális és szexuális alkalmazkodás súlyos gondjáig, a magányossá válásig vezethetnek. Kibontakozhat a gyermekben bűntudat, felelősnek érzi magát alkati másságáért. Az anorexia nervosa azt jelenti, hogy a gyermek rövid idő alatt elveszíti testsúlya legalább 25%-át, és gyakran olyan kiéhezett állapotba kerül, mely egészségét és életét komolyan veszélyezteti. A diagnózishoz a következő feltételeknek kell érvényesülnie: A gyerek folyamatosan attól retteg, hogy elhízik. Kövérnek érzi, látja magát akkor is, amikor a fogyókúra miatt már egészségtelenül sovány. Ennek következtében határozottan elutasítja még a gondolatát is annak, hogy híznia kellene. A súlyvesztést semmiféle fizikai betegség nem indokolja. Hátterében testkép-zavar, ami a testkép hibás felbecsülésében jelentkező kognitív zavar oka a korai évek rendellenes családi interperszonális kapcsolataiban keresendő. Az anorexia a serdülőkori fejlődés testi tünetei által kiváltott kompenzációs törekvés a súlybeli és alkati változások, illetve a fizikai érésből származó szorongás elfojtása. Nem eszik, mert nem akar felnőtté válni, el akarja kerülni a heteroszexuális kapcsolatok megkezdéséhez kötődő szorongást. A személyiségtesztekkel végzett pszichológiai vizsgálatok szerint az anorexiások az átlagosnál szorongóbbak, gátlásosabbak, önérvényesítésre kevésbé képesek, szociális és erkölcsi normákra érzékenyebbek. A hosszú éhezést igen gyakran ún. bulimiás rohamok váltják fel. Ekkor hirtelen falni kezd, mindent magába töm, falás után az étel nyomja a gyomrát, másrészt az evés félelemmel tölti el, így hányást produkál. Jellemző a betegségtudat teljes hiánya. 3. A kiválasztás zavarai A pszichoanalitikus elmélet szerint másfél éves kor körül a libidó elhagyja a száj körüli régiót, és a kiválasztás szerveihez kapcsolódik. Ebben az életkorban a széklet és a vizelet eleresztése, illetve visszatartása valamiféle szexuális öröm forrása. A libidó fejlődésének anális periódusa hároméves korig tart. Itt is előfordulhat fixáció. A szobatisztaságra nevelésnek rendkívül fontos szerepe van az egyedfejlődésben. A szégyenkezés. mint élmény ebben az életszakaszban jelenik meg a gyermek érzelmi- és viselkedésrepertoárjában, korábban ezt az érzést nem ismerte. A durva, megalázó módszerek a szobatisztaságra nevelés során nagy valószínűséggel önértékelési zavarokhoz vezetnek. Folyton a kudarctól, a megalázottság érzésétől fél, önálló, autonóm cselekvésre nem vállalkozik. Amikor viszont már képes arra, hogy székletét visszatartsa, a család korábbi látványos ujjongásai arra a felismerésre vezetik, hogy ettől az örömtől akár meg is foszthatja a családot. Megjelennek az obstipációs – székrekedéses problémák. Bevizelésről – enurézisről, mint beavatkozást igénylő magatartási zavarról akkor beszélünk, ha a gyermek már ötödik életévében van, és hetente legalább egyszer bepisil. Abban az esetben, ha a gyermeknek soha nem volt tiszta periódusa, azaz születésétől kezdve rendszeresen bepisil, primer enurézisről, ha viszont az előzőleg megszerzett és legalább hat hónapig meg is tartott szoba- és ágytisztaságát elveszítve újra bepisil, szekunder enurézisről van szó. Organikus oka is lehet, de egyesek szerint örökletes magatartási zavar. Feltételezhető, hogy ezekben az esetekben nem az enurézis öröklődik,

inkább a szülők hibás szoktatási módszerei vagy az átlagosnál erőtlenebb, bizonytalanabb elvárásai. A primer enuretikusok közül nagyon sok gyereknek az átlagosnál kisebb a hólyagkapacitása. Ébresztési technika megoldás lehet, illetve az önállóan vezetett sikereket és kudarcokat értékelő naptár vezetése. Az enkoprézis mindig nappalra korlátozódik, éjszaka nem fordul elő. Három típusa különíthető el: 1. manipulatív szennyezés – célja a család befolyásolása, a szülő iránt érzett indulat, bosszú kifejezése. 2. krónikus hasmenés – a gyermek különféle stresszhelyzetekre reagál élénk bélműködéssel. 3. krónikus székrekedés. A klasszikus pszichoanalízis a manipulatív szennyezést és a krónikus székrekedést egyaránt a gyermek elfojtott indulataival, a szülő iránti agresszív tendenciával magyarázza, melynek oka általában a szeretet hiánya, illetve a szülői szeretet elvesztésétől való félelem. Ritmikus, motoros rendellenességek 1. Ujjszopás Az ujjszopás az élet első 18-20 hónapjában mindennapos jelenség. A kezével a szájáig megtett út egyre inkább szándék vezérelte, tudatos cselekvés következménye lesz – kiválasztja a hüvelykujját, és az ujjszopást rendszeres napi tevékenységformái közé sorolja. Ennek a tevékenységnek a lényege szopómozgás. Az ujjszopás tehát a csecsemő folyamatos örömkeresésének és megnyugvásra törekvésének a jele. Az ujjszopás gyakorisága erősen csökkel, szélsőséges helyzetekre korlátozódik, de lényegében ua. azt az emocionális egyensúlyteremtő funkciót tölti be, mint csecsemőkorában. 2. Önringatás Amikor a gyermek két kezére és térdeire nehezedve, hossza, folyamatosan ringatja testét. Egyéves kor körül eltűnnek a gyermek viselkedésrepertoárjából, illetve ha megmaradnak, elsősorban bizonyos mentális zavarok tüneteiként jelentkeznek. Legfőbb ok a gyermek és a szociális környezet között húzódó szakadék, mely létrejöhet külső okok következtében, de létrejöhet a gyermek saját kóros visszahúzódása miatt. Csökkenti például az erős, szokatlan zaj következtében fellépő belső feszültséget, ugyanakkor örömforrás is, azaz ingerszegény, izolációs helyzetben elviselhetővé teszi az ébrenlétet. 3. Tic A tic a vázizomzat meghatározott izomcsoportjának gyors, ismétlődő, cél és szándék nélküli mozgása, a test egy, esetleg több részén. A tünet rendszertelen időközökben jelentkezik, intenzitása békés, szorongásmentes helyzetben csökken, feszült helyzetben növekszik. 1. Enyhe, átmeneti tic – Két éves kor után, de feltétlenül 15 éves kor előtt jelentkezik. Leggyakoribb formája a szemhéj ticje. 2. Krónikus tic – Változó intenzitással, de egy évnél hosszabb ideig fennmarad. 3. La Tourette-szindróma – A motoros rándulások általában a felsőtesten vagy a fejen jelentkeznek, melyekhez un. vokális tic társul. A La Tourette-szindróma rendkívül ritka. Malher szerint a tic oka az, hogy a szülő következetesen korlátozza a gyermek motoros nyugtalanságát. Mások szerint idegrendszeri sérülés okozza. Felmerült a genetikai tényezők szerepe is. Leginkább a viselkedésterápiát és gyógyszeres kezelést alkalmazzák. Negatív gyakorlás: a ticelő személyt megkérik, hogy naponta meghatározott ideig szándékosan ticeljen. A haloperidol az idegrendszer egyik fontos neurotranszmitterének, a dopaminnak a receptorait blokkolja. Az átmeneti tic spontán gyógyul, a krónikus tic orvosi és pszichológiai segítséggel gyógyulhat, a Tourette-szindróma azonban végigkíséri az életet.

A nemi szerep és a nemi identitás zavarai A biológiai nem vállalása A hároméves kortól hatéves korig terjedő időszakban megjelennek a klasszikus lányos és fiús magatartásminták. Az óvodáskorú lányok és fiúk viselkedésében sok egyéb mellett két olyan különbség mutatható ki, mely egyrészt rendkívül általános, másrészt a személyiség fejlődésében, a nemre jellemző karakter alakulásában a későbbiek során is fontos szerepet játszik. Az egyik ilyen különbség a fiúkra jellemző „ütközés”. A világ megismerésének jellegzetesen fiús karakterisztikuma, hogy az ismerkedés folyamatában mind a személyekkel, mind a tárgyakkal ismétlődő és lendületes testi kontaktusba kerülnek. A lányok általában kerülik az ütközést, a megismerésnek inkább a verbális útját választják. Indulataik levezetésére éppen úgy használják a beszédet, mint a fiúk az ütközést. A másik alapvető különbség az érdeklődésben mutatható ki: a lányok jellegzetesen személy-, a fiúk pedig tárgyorientáltak. A 3-6 éves kor közötti időszakot a pszichoanalízis fallikus periódusnak nevezi, mert ebben a szexualitás szempontjából is korai időszakban a férfi nemi szervnek különleges jelentősége van. A fiú ebben az életkorban versenytársnak, riválisnak tekinti az apját az anya kegyeiért folytatott küzdelemben. Ez az Ödipusz-konfliktus. Attól tart, hogy apja megfosztja attól a szervétől, mely az új erotikus élmény és konfliktus forrása, ezért ezt a félelmet az analízis kasztrációs félelemnek nevezi. A periódus végére a gyermek elfojtja ezt a kínos, folytonos gondot jelentő szorongást, és úgy akadályozza meg a felszínre kerülését, hogy azonosul apjával – identifikáció (a gyermek magába építi a szülői normákat, magatartási szabályokat). A fiúk az apjukkal, a lányok pedig az anyjukkal azonosulnak. Az identifikációnak a következménye: a nemi identitás megvalósulása. A nemi identitás súlyos zavaráról beszélünk, ha az egyén pszichológiai neme nem egyezik meg biológiai nemével. A nemi identitásnak a felnőtteknél ismert zavara, a transz-szexualizmus hátterében gyermekkori problémák húzódnak meg. A transz-szexuális férfi átélten és egyértelműen nőnek érzi magát, de természetesen látja, hogy külső megjelenésében férfi. A biológiai nemmel ellentétes nemi identitás esetén a pszichoterápia gyakorlatilag eredménytelen. A fiúk szerepzavara esetén lányosság figyelhető meg, ez kockázatosabb, mint a lányok szerepzavara. Ennek oda valószínűleg a társadalom intoleranciája. A gyerekek gyakran magányosakká válnak, izolálódnak környezetükben, és alapkarakterükből a serdülőkor táján másodlagos identitászavar bontakozik ki. A legtöbb esetben a megfelelő nemű modell hiányzik, akitől a gyermek az azonosulás folyamatában elsajátíthatná a maszkulin, illetve a feminin viselkedés alapelemeit. A pszichoszomatikus zavarokról A szervezeti reakciókat a vegetatív idegrendszer két típusa, a szimpatikus és a paraszimpatikus idegrendszer szabályozza. Amikor az egyén szembekerül valamilyen stresszel, a szimpatikus idegrendszer mobilizálja a szervezetet: felgyorsítja a szívverést, összehúzza a vérereket, növeli a mellékvese hormonjának, az adrenalinnak a kiválasztását, csökkenti a gyomornedvek szekrécióját. A paraszimpatikus idegrendszer pedig a veszély elmúltával helyreállítja a rendet: visszavezeti a testet a nyugalmi állapotba. Különböző fajtájú stresszhatások kül. reakciókat váltanak ki a szervezetből. Az egyén hajlamos arra, hogy a stressz típusától függetlenül, az őt ért hatásra egyedül rá jellemző módon reagáljon. Mintha

kiválasztaná egy bizonyos élettani rendszerét (pl. a gyomor-bél traktust), és a továbbiakban minden őt ért stresszhatásra mindenekelőtt ezzel a rendszerrel válaszol. Ezt a jelenséget reakció-specifitásnak nevezzük. A gyermekkori pszichoszomatikus betegségek létrejöttében és következményeiben szerepet kapnak a pszichológiai tényezők. A tanulás zavarai Hatéves korban a gyermek gondolkodását, tevékenységét az örömelv helyett egyre inkább a realitáselv szabályozza. Öt-hat éves kortól egyre hatékonyabban szűri, rostálja, módosítja az Id-ből érkező vágyakat, és a folyamatosan erősödő egofunkciók révén lehetővé válik, hogy a gyermek átalakítsa, késleltesse, egyszóval a realitáshoz igazítsa igényeit, szükségleteit – latencia-periódus. Tanulási zavarról abban az esetben beszélünk, ha az ép értelemmel és ép érzékszervekkel rendelkező, kulturálisan vagy gazdaságilag nem hátrányos helyzetű gyermek, a tanuláshoz szükséges egy vagy több képesség hibás működése miatt, bizonyos tantárgyból vagy tantárgyakból nem tud megfelelni az adott szinten megszabott minimális követelményeknek. A percepció zavarai –diszlexia Az érzékszerveken keresztül beérkező információk értelmezése pontatlan, hibás. Az olvasás és írás elsajátításának folyamatában lehetnek akadályok. A vizuális szférában probléma mutatkozhat a diszkrimináció terén (vizuális ingerek pontos megkülönböztetése). A vizuális figura-háttér probléma az, amikor a gyermek nem képes arra, hogy az összetett vizuális ingerhalmazból kiemelje a számára fontos, lényeges információt, és elkülönítse a lényegtelentől. Az auditív szférában: hallási diszkrimináció, hallási figura-háttér probléma. Egyensúly- és mozgáskoordinációs problémák. A taktilis és a kinesztetikus percepció zavarát gyakran kísérik a téri viszonylatok érzékelésének problémái is. A téri és az idői percepció zavaránál az olvasás és a számolás is problematikus. A diszlexia a vizuális és/vagy akusztikus percepció zavara. Motoros működési zavarok – hiperaktivitás E magatartási zavar észlelése diagnosztikai elvek és társadalmi tolerancia függvénye lehet. 5-6 éves kortól diagnosztizálható, döntő többségében a fiúkat érinti. Három fő terület: motorium, impulzivitás, figyelem. Főként az iskola sajátos normarendszerében válik feltűnővé. A tünetek sokkal valószínűbben jelennek meg az unalmas, ismétlő jellegű tevékenység során, mint az újdonságnak számító ingerlő feladatok esetén. A hiperaktív gyerekek iskolai teljesítményét nem is annyira a folyamatosan alacsony színvonal jellemzi, mint inkább a produktum elképeszt...