Az ember teste. Filozófiai írások PDF

Preview

Summary

Széplaky Gerda: Az ember teste Filozófiai írások 1 MEMENTO KÖNYVEK 7. Sorozatszerkesztők: Széplaky Gerda Vajda Mihály 2 Széplaky Gerda AZ EMBER TESTE Filozófiai írások (LOGO!) Kalligram • Pozsony, 2011 3 Olvasószerkesztő: Gulyás Gábor A könyv a DE TEK BTK Filozófia Intézete és az MTA TKI Az európai ...

Description

Széplaky Gerda: Az ember teste Filozófiai írások

1

MEMENTO KÖNYVEK 7.

Sorozatszerkesztők: Széplaky Gerda Vajda Mihály

2

Széplaky Gerda

AZ EMBER TESTE Filozófiai írások

(LOGO!) Kalligram • Pozsony, 2011

3

Olvasószerkesztő: Gulyás Gábor

A könyv a DE TEK BTK Filozófia Intézete és az MTA TKI Az európai szellem és a totalitarizmus című közös kutatási programjának (NKFP 5-128-04) a része.

4

TARTALOM I. ELSŐ LEVÉL Levél a bölcsesség szeretetéről………………………………………...9 II. A FILOZÓFUS TESTE A cigánykereket hányó filozófus Platón és a repedés……………………………………………………...27 Egy filozófus stílusai Jogosult kivételnek tekinthető-e Vajda Mihály?.......................................46 A filozófus, a szerelmes és a csaló Autoerotizmus a karteziánus gondolkodásban…………………………..66 Kísértet a filozófiában A test helye a karteziánus világképben………………………………….84 III. A NŐ TESTE Az önmaga-felejtés erotizált technikái Az anyaság-paradigma………………………………………………….98 Fátyolos nők, traktoros anyák A feminizmus és a totális gondolat……………………………………..133 A parasztgiccs mint a hétköznapiság felmutatása Anna Margit művészetéről……………………………………………..147 A hiány redőzete 5

Testek erotikus diskurzusa az Édes Annában………………………….163 IV. AZ INGERELHETŐ TEST Enni és szeretni Az abjekció kérdése A lakomában..........................................................176 Behatolás a testbe A hús erotikája és etikája a Szodoma százhúsz napjában……………..205 Ne ölj! Egy húsevő kultúra következményei……………………………………218

V. AZ ELEVEN TEST Ki a Másik? A viszonyban-lét fenomenológiai és felelősségetikai dilemmái………..225 Nyitottság és felejtés A szubjektivitás problémája……………………………………………247 A másvilág hasadékában A húsként megvalósuló énről…………………………………………..299 VI. MÁSODIK LEVÉL Levél a szeretetről…………………………………………………….351 KÉPMELLÉKLET……………………………………………………….369

HIVATKOZOTT IRODALOM………………………………………….

6

I. ELSŐ LEVÉL

7

LEVÉL A BÖLCSESSÉG SZERETETÉRŐL Kedves Barátom! A múltkori beszélgetésünk egy kérdés végiggondolására indított. S mivel a kérdést magát neked köszönhetem, ezért úgy döntöttem, számot adni is neked fogok arról, mire jutottam. Mint minden bizonnyal emlékszel rá, legutóbb, amikor valójában csak véletlenül futottunk össze, s egymásnak örülve beültünk a legközelebbi kocsmába, elkezdtünk elmélkedni Nietzsche igazság-fogalmáról. És rendesen bele is lendültünk a szóváltásba, ahogyan annak egy vitában már történnie „illik”. Próbáltuk meggyőzni egymást saját belátásaink helyességéről: én meg akartalak győzni téged, te meg akartál győzni engem… mintha csak csatába indultunk volna. Pedig amit bizonygattunk egymásnak, az éppen hogy tagadja a vitát, mint a beszélgetésnek a meggyőzésre épülő formáját: egy immár elvesztett vagy kitagadott ideáért nevetséges egymás elé kivont kardokkal állni. Ha konzekvensek akartunk volna lenni saját állításainkhoz, akkor legfeljebb egymás vállát veregethettük volna meg, kedélyesen kortyolgatva közben a jó Chardonnay-t. De nem így tettünk. A vita hevülete, a gondolatok kicserélésének izgalma mindkettőnket elragadtatottsággal töltött el, minek folytán hévvel teli szóváltásba kezdtünk. Márpedig ebből az következik, hogy nem voltunk, illetve nem vagyunk őszinték önmagunkhoz. Sem te, sem én. A filozófiához – melyről te annyiszor mondtad már nekem, hogy mint minden nagy narratíva, ez is a végéhez ért – vagy legalábbis a filozofáláshoz, a vélemények kicseréléséhez mindkettőnket szenvedély fűz. Mindkettőnket hajt a helyes vagy éppen helytelen (illetlen, kellemetlen, rút, irracionális stb.), de azért mégiscsak örömet adó vélekedések elsajátításának a vágya. A bölcsességhez, az igazsághoz mindkettőnket szeretet fűz, ezért is vagyunk mi barátok. Ha görög kifejezést akarnék önmagunk definiálására használni, akkor úgy jellemezhetném magunkat: mindketten philoszok, azaz a filozófia barátai vagyunk. Éppen csak aligha volna igaz ez a jellemzés. Hiszen te vagy a legcinikusabb ember, akit valaha ismertem; s az én igazság(ok)hoz fűződő viszonyom is igen kevéssé hasonlít a barátságossághoz. Akkor este éppen az igazságról disputáltunk. Egy olyan „igazságról”, amely az igazság fogalmának negligálásában gyökerezik. Ebben látszólag egyet is értettünk, ám közben mégis kétféle út nyílt meg előttünk, kétféle belátás mellett kezdtünk el kardoskodni. Te a perspektívák sokaságát emelted dogmává, mint az igazság lehetetlenségét. Én viszont az igazság általános voltát kérdőjeleztem meg, s helyébe állítottam a kontextusok sokaságát, azaz 8

a kontextus mindenhatóságát mint a „privát” igazságok hatóerejének egyetlen függvényét. Apró különbségnek látszott ez kettőnk nézete között – mégis milyen óriási az eltérés! És ezt már akkor este, a kocsmában üldögélve is érzékeltük, de kifejteni nem maradt időnk, mivel éjfél után nem sokkal kitessékeltek onnan, bezárták a kaput. Egy kérdéssel váltunk el egymástól, nevezetesen: az igazság ilyetén felfogása vajon mit jelenthet a gondolkodáshoz való személyes viszonyunkra nézve. Mit jelent neked és mit nekem a bölcsesség szeretete? Illetve te búcsúzkodás közben mondtál még valamit, szinte csak mellékesen, az orrod alatt dörmögve, mint aki éppen bosszankodik. Azt mondtad, hogy a szeretet, a hevület és a lelkesültség a gondolkodás tárgyával szemben – véleményed szerint – a mai filozófiából már hiányzik. Egyszerűen eltűnt, kiiktatódott. A filozófia hűvös, egzakt tudománnyá vált, amely ugyanakkor maga sem hisz abban, amit állít: közönyössé lett saját tárgya iránt. Kijelentetted még zárszóként, ott, a hűvös és sötét utcán álldogálva: „A filozófiát lassan egy évszázada tartja uralma alatt a cinikus ész. Nincs is itt igazából már semmi tennivaló.” Nos, én azt hiszem, abban, amit állítottál, tökéletesen igazad volt: korunkat valóban a cinikus ész hatja át. A cinizmus nemcsak a filozófiában vált meghatározó szólammá, hanem az egész nyugati kultúrát jellemzi. Légy cinikus: hirdesd, hogy minden igaz és semmi sem az, hogy minden főnéven és minden állításon túljutottunk már, s akkor nem érhet baj, akkor bölcsnek fognak tekinteni! Gondolkodásunkból – a nagy igazságok és a nagy eszmék lelepleződése után, amikor már nem a tudás maga, és nem a tudáshoz vezető út, hanem csak a tudás hatalma számít – valóban kikopott a lelkesedés. Kihunyt a bölcsesség iránti szeretet lángja. Már nem szeretjük azt, amit keresünk, aminek a nyomába szegődünk. „Felvilágosodtunk, közönyösek vagyunk” – ahogyan az általad is nagyra becsült Sloterdijk mondja. Ami tudásként ránk hagyományozódott, azt immár kizárólag csak használni akarjuk – jól, azaz az ember hasznára használni. S miközben a tudás a hatalom birtoklásának változatos technikájává lényegült, szertefoszlott a megértésben való hit. Már nem okoz gyönyört a megismerés. Tudásunk megkövesedett igazságokból épül fel, melyekkel – más választásunk nem lévén – megtanulunk hidegen és közönyösen együtt élni. Tudom, te most azt mondanád nekem, hogy nem is olyan nagy baj ennek a hitnek a szertefoszlása. Hiszen több mint kétezer éven át az igazság(ok)ban való hit uralta a nyugati, férfias világot, s tagolta „értelmes” részekre az emberiség – apák háborúi köré írt – történelmét. Azt mondanád, ahogyan egyszer mondtál is valami hasonlót, hogy éppen ideje volt már megszabadulni az igazság fogalmán alapuló uralom elvétől, s a hozzá kapcsolódó utópikus gondolkodástól és magatartásformáktól. És én tulajdonképpen igazat is adnék neked. Éppen csak abban nem vagyok biztos, hogy a hit kiüresítésével, a cinizmussal valóban az 9

igazságok istenét pusztítottuk-e el, s nem inkább azt a hitet, amely által kötődhetnénk önmagunkhoz. Nem inkább az elfogódottság, a kötődés, s vele együtt az otthonosság reményét dobtuk-e a szemétdombra? Melyek nélkül azonban csak sivárságot látunk magunk körül, s csak a monoton zúgást, a szavak üres mormolását halljuk. Én úgy vélem, a cinizmus nem a felhalmozott pozitív tudással való leszámolásból szökkent szárba, nem az egyre halmozódó, egymással gyakorta szembeszegülő igazságoktól való megcsömörlésből. A cinizmus az érem másik oldala: ugyanúgy a pozitív tudás elismerése – csak éppen a hit már nem a megismerés örömének szól, mint egykor, hanem a tudás hatalmának. Minél többet vél tudni az emberiség önmagáról, s minél komolyabban veszi ezt a tudást mint használható techné-t, annál távolabb kerül a gondolkodás közegétől. Hogy mit jelent a gondolkodás közege? Nem hiszem, hogy a lényegiség, az igazság jelölné ki a határait, inkább úgy fogalmaznék: a bölcsesség szeretete által nyílik meg önmaga számára. Ilyen értelemben az a filozófiai hit, amelyről én beszélek, természetesen nem egyezik a hagyományos hit-fogalommal. Ugyanis nem az igazságban való hitet jelenti. Hanem egyszerűen csak valamiféle átadódást a gondolkodás sodrásának, örömének. Elengedettséget jelent, amelynek előzetesen talán nem is írható le az iránya, a célja. Nem a tétikus tudat áll e gondolkodási közeg középpontjában, s az utópikus, beteljesítő gondolkodással sem mutat semmilyen átfedést, egyszerűen csak a filozofálás öröme vezérli. Ez a hit – de akár bátorságot, merészséget is lehetne mondani! – semmire sem való elköteleződés: a gondolkodás kalandja, járjon e kaland bármilyen végeredménnyel is. Ezt a semmire sem kötelező hitet sokkal inkább jellemzi az irracionalitás, mint a valamiben való hitet. Általános az a vélekedés, hogy a háborúkért a hit okolható. Én viszont azt gondolom, ez így nem pontos. Az okot a hitre ráhúzott Igazság-tákolmányban kell keresni: a dogmatizmusban, amely a történelem folyamán, mindig más és más álruhában toppanva elénk, oly sok vért követelt már. Egész – egyre tudományosabbá váló, magát végzetesen komolyan vevő – filozófiai tradíciónk azt sulykolta és sulykolja most is belénk, hogy a Platón által feltalált igazság-struktúra nélkül nem is lehetséges gondolkodni. De ugyan miért ne higgyünk?! Miért ne higgyünk – akkor is, ha tudjuk, hogy ez a hit mindig csak egy egyszeri kalandra, csak a részletekben való elmerülésre, egyszóval könnyű játékra szólít? Emlékezz csak vissza! Szókratészt Diotima éppenséggel a hévvel és érzelmekkel teli erotikus gondolkodásra tanította, midőn Erósz valódi lényét felfedte az ifjú filozófus előtt. Megfigyelhető az állatoknál („a négylábúaknál, a szárnyasoknál”), hogy „valósággal betegek, a szerelem egészen feldúlja őket, először, amikor párosodni kívánnak, azután pedig, amikor 10

magzataikat nevelik” – állítja Diotima. És ugyanez szerinte megfigyelhető az embereknél is: „a szerelem ilyen állapotba hozza őket”; a szerelem, amely a jónak és a szépnek a vágyása. „[H]a a nemzésre kész lény a szépség közelébe jut, felvidul, elömlik benne az öröm.” Elömlik benne az öröm – így mondja a bölcs mantineiai asszony. Vagyis a nemzésre kész lény egész teste átitatódik az örömmel. Ezt az „elömlést” nem szabad csak egy pszichés, még inkább pusztán gondolati aktusként értelmeznünk, hanem fiziológiai jelentéseit is meg kell ragadni, a testre kifejtett hatás közvetlen és kényszerítő erejét! Diotima a filozófus szenvedélyességét, aki a jóra és az igazra vágyik, a test gyönyöreire vágyó szerető szenvedélyességéhez hasonlítja. A bölcsesség szeretete ily módon a gondolkodás erotizmusán nyugszik. S ezért nem a mértékletesség, nem a fennhéjázó ész hűvös távolságtartása jellemzi, hanem a vágyakozás, az érzelgősség, a szenvedélyesség. Platón Diotimája mindezeken túl azonban az Erószról szóló teóriájába beemeli a halhatalanság megszerzésének ideáját, melyet a vágy mozgatórugójaként mint előzetes feltételt kezdi működtetni. A halhatatlanság ugyebár nemzés (testi és szellemi nemzés) útján szerezhető meg. Csakhogy a nemzés egy utólagosan bekövetkező végeredmény, a vágy fellobbanásának pillanatában ez a tapasztalat még nincs jelen! Tisztán absztrakt módon való tételezése hogyan is bírhatna motivációs erővel, hogyan is lenne képes felülmúlni a vágyban megnyilatkozó szerelmes-eksztatikus szenvedélyt! A gondolkodás tehát – melyről csakis azt vagyok hajlandó elfogadni a platóni meghatározásból, hogy a vágyban gyökerezik – nem célozhatja a jóban és az igazban való nemzést. Nem az igazság a közege. Ami biztosan állítható róla, az legfeljebb ennyi: a szerelmes vágya és öröme tölti ki. A gondolkodást inkább a boldogság tünékenysége hatja át, mely aztán a kielégüléssel, azaz éppen az igazság megszerzésével azokhoz a határokhoz érkezik, ahonnan kezdve már kívül kerül önmagán. Persze jól tudom én azt, hogy manapság eretnekség lenne a filozófia erotizmusában hinni. Érzelgős ostobaság. A cinikusok a pátosszal teli bölcselkedést a filozófia gyermekbetegségének tekintik, úgy vélik, ezen rég túljutottunk. Manapság minden bizonnyal ódivatúnak tetszene az a romantikus elképzelés, hogy valaki „kiálljon a filozófia porondjára”, s az egész, hatalmas bölcseleti tradíciótól eltekintve csak önmagára kérdezzen rá. Nem a privát életére (bár aligha lehet itt pontosan kijelölni a határokat), hanem a legsajátabb – személyes létében és egzisztenciájában – kivételes létére. A legintimebb, legközelibb, mégis e közelségből adódóan a legáltalánosabb sajátszerűségére. A tudományosság paradigmája által uralt kortárs filozófiai diskurzusban nevetséges lenne „önmagam nevében” mint esendő, tudatlan, a világot még nem birtokló ember nevében megszólalni. Szókratész még megtehette, mert ő volt a filozófiatörténetben az első radikálisan ironikus bölcselő: merészelt semmit sem 11

tudni. És Descartes is megtehette, mert ő volt a filozófiatörténetben az első radikálisan naiv gondolkodó: merészelt egy szoba sötét ürességéből egy egész világot felépíteni. S persze Kierkegaard is megtehette, amikor a fikciót filozófiává avatta, mely által a rendszerelvű gondolkodást irodalommá „silányította”: merészelt a filozófia alapjának tekintett, rendszerező logosz követelésére nemet mondani. S végezetül Nietzsche, a valódi cinikus is megtehette, mert ő volt az első filozófus, aki önmagát emberként akarta megérteni: ki merészelte mondani azt, hogy nincsen Isten, nincsen senki, aki megvédjen önmagunktól. De én? Én felmutathatnám-e önmagamat, magamból a legsajátszerűbbet? A mind tudományosabbá váló filozófia közegében nem lenne-e ez érzelgős és naiv gesztus? A feltárulkozás paródiája? S ami még ennél is súlyosabb: nem lenne-e blaszfémikus? Elbírná-e a filozófia jelenkori diskurzusa, ha éppen én, a napjainak egy jelentős részét jelentéktelen házimunkákkal töltő, gyermekeket nevelő, az életről a maga közvetlenségében és köznapiságában gondolkodó nő állnék fel a filozófia túlontúl kerek és túlontúl magasra emelt színpadára? Egyszer egy konferencián egy idős kollégám, akivel ott, akkor ismerkedtem csak meg a kávészünetben, rövid beszélgetésünk után azt kérte tőlem, hogy jellemezzem magamat és a hivatásomat egyetlen mondatban. Én pedig gondolkodás nélkül rávágtam: „Fiatal, csinos nő vagyok, háromgyerekes filozófus.” Amikor ezt meghallotta, hahotában tört ki. Majd pedig kegyetlenül kigúnyolta ad hoc definíciómat, s javasolta, ezzel az önmeghatározással inkább ne éljek, ne kompromittáljam magamat mások előtt. Mert, mint kifejtette, az még rendben is volna, hogy egy fiatal ember önmagát filozófusnak tartsa, bár ez iránt bárkinek lehetnek jogos kételyei – de hogy egy fiatal nő ezzel az önmeghatározással éljen, az finoman szólva is képtelenség. Egy csinosnak mondott, fiatal nőről pedig inkább feltételezhető, hogy több gondot fordít a külsőségekre, mint a belsőre, hogy fontosabb számára veszendő teste, mint a szellem örökkévalónak tartott világa. Továbbá egy háromgyerekes nőről mindenki úgy vélekedik, hogy hivatása mindenekelőtt az anyaság, ami mellett persze lehet jó feleség, gondoskodó és szerető társ is. Egyszóval ő úgy képzeli, egy háromgyerekes nő csakis olyan asszony lehet, aki önfeláldozó, aki örökösen a ház és a gyermekei körül munkálkodik. Itt hadd fűzzem hozzá, tanult kollégám mentségére: ezt egészen pontosan gondolta el így. Egy anyának, miután gyermekei születése által szükségszerűen ráruházódott a családja iránti felelősségvállalás, valóban nem kínálkoznak választási lehetőségei. Nem tehet mást, mint hogy szüntelenül tevékenykedik a ház és a számára kiszolgáltatottak körül: takarít, mos, vasal, főz és a többi, és a többi… Mindez éppen arra jó, hogy a nő világhoz való sajátos viszonyába beleíródhasson a hiábavalóság tapasztalata, s az időbeliségnek egy alapvetően 12

másfajta tudása. (Egyébként: lehet ez a ház körüli tevékenység akár a férfi feladata is, hiszen a társadalmi szerepeknek nem szükségszerű egybeesniük a nemi szerepekkel). A nő hagyományos tevékenységeibe kódolva vannak az elmúlás apró, az egyik napról a másikra eltűnő, célképzet nélküli, az értelmetlenség vak fenyegetését hordozó üzenetei. Tapasztalt, idős barátom nagyon jól gondolta, hogy egy nőnek, egy anyának ezek a hétköznapi cselekedetek szinte kitöltik az életét. Bár a Szókratész feleségére való hivatkozás – aki ugyebár „békétlenül és morogva mosogatott otthon, amíg férje a szellem dolgaiban eljárt” – eléggé gyenge hasonlat volt egy olyan művelt főtől, amilyen ez a filozófiaprofesszor. Mint ahogy a fiatal, csinos, háromgyermekes nőről szóló összegzése is igen felületesre sikerült. Így fogalmazott ugyanis: „De korántsem akarnék én egy ilyen bájos, ifjú asszonyt megbántani! Ezért ezt a képzeletbeli háromgyerekes filozófusnőt, akit viccesen elém állított, nem békétlennek és mogorvának tételezem, hanem inkább azt mondanám róla: ő minden bizonnyal egy igazi házitündér! Csakhogy, tudja, a tündérek igen messze lakoznak a filozófia gondosan körülbarikádolt birodalmától. Egyszerűen nincs benne helyük.” Félek, hogy ennek a kedves öregúrnak nagyon eltévedt a története, amelyet hirtelenjében rólam szőtt. Persze engem magam is gyakorta tévútra visznek az „apai intésre” jól megtanult szavak. Nem. Nem vagyok tündér. Engem húsom súlyos kötegei a földre húznak. S a föld körüli, ételről, hajlékról, egészségről gondoskodó mozdulatok szüntelen arra figyelmeztetnek, hogy nemcsak én, de a körülöttem élők is mindannyian materiális, hús-vér lények vagyunk. Hogy a létezés határaira nem a szellem kihunyó fénye figyelmeztet elsősorban, hanem az élő test hanyatlása, a betegség, a kihűlés. Volt már részem a halál egészen közeli tapasztalatában, tudom, mit jelent úgy egy másik test közelében lenni, hogy az már megmerevedett, hogy válasz nélküli. A halott tetemet (egy szeretett lény kihűlt testét), ha többször nem is, de életemben egyszer muszáj volt megkülönböztetnem attól, ami még meleg és érzékeny, illatokkal és ígéretekkel teli. Ami nem puszta váz, nem izmok, szervek és végtagok bámulatos rendszere, hanem sokkal több ennél: hússzerű, élő anyag, amit át- és átjár a szüntelen kifejeződés! Az egyetlen létező és valós dolog, ha mondhatom így, ami kötelez, ami felelőssé tesz önmagam, a másik s a közös világ iránt. Tanult kollégám valamit nagyon félreértett, amikor tündérről meg angyalról kezdett el beszélni. Mert a tündérek és az angyalok az égből valók, míg a nő, az anya éppenséggel a földből.

13

Újra próbálkozom tehát a definícióval: újra kezdem a történetet magamról. Abban bízom, hogy te nyitottabb és értőbb hallgatóm leszel, még ha a megértésben való hitet nem is tartod többnek buta ábrándnál… Fiatal nő vagyok, akinek azután lett életének meghatározó mozzanata (sorseseménye) a nemisége és a saját teste, miután megszülte gyermekeit. Miután átélte a terhesség és a szülés egy kultúrán túli létezésről tanúskodó megrázkódtatásait. Előtte, ha lány is voltam, csak öntudatlanul. Csak úgy, ahogyan a konvenciók kijelölték számomra a biológiai nememből következő szerepeket. Lány voltam, mert méhem és duzzadó melleim erre engedtek következtetni, s szüleim hajas babát adtak a kezembe, és szoknyát húztak a fenekemre. Ám a szüléssel vagy akár az abortusszal – amelynek nyomát sem a testemből, sem életem történetéből soha ki nem törölhetem, s amellyel egy élő (talán még nem embert, de már) testet halálba küldtem, átélve ekként a saját halálomat is – felfedeztem és megtapasztaltam a saját testemet úgy, ahogyan azelőtt még sohasem. Saját női testemet. Amely eredendően (biológiailag) arra rendeltetett, hogy egy másik testnek helyet adva magában: meghasadjék. Hogy fájjon, hogy vér és váladék folyjon ki belőle, hogy kettéváljék, s mindeközben sebezhető húsként, azaz csak és kizárólag húsként is megtapasztalja önmagát. S a fájd...