DARIDA VERONIKA FILOZÓFIAI VALLOMÁSOK PDF

Preview

Summary

DARIDA VERONIKA FILOZÓFIAI VALLOMÁSOK DA R I DA V E RON I K A F I L OZÓF I A I VA L L OM Á SOK S Z E N T ÁG O S T ON T ÓL DE R R I DÁ IG A kötet megjelenését a Nemzeti Kulturális Alap támogatta © Darida Veronika, 2011 TA RTA LOM VALLOMÁSTöREDéKEK – CONFESSIÓK* 7 FILOZÓFIAI VALLOMÁSOK 1. Augustinus –...

Description

DARIDA VERONIKA FILOZÓFIAI VALLOMÁSOK

DA R I DA V E RON I K A F I L OZÓF I A I VA L L OM Á SOK S Z E N T ÁG O S T ON T ÓL DE R R I DÁ IG

A kötet megjelenését a Nemzeti Kulturális Alap támogatta

© Darida Veronika, 2011

T artalom

Vallomástöredékek – Confessiók*

7

FILOZÓFIAI VALLOMÁSOK  1. Augustinus – Szent Ágoston: a megtérés eseménye  2. Montaigne portrékísérletei  3. Pascal misztikája és a szenvedés filozófiája  4. Rousseau magányos álmodozásai  5. Kierkegaard, a rejtőzködő  6. Nietzsche maszkjai  7. Sartre választásai  8. Cioran és Weil: két modern misztikus  9. Barthes gyásznaplója 10. Derrida gyászbeszédei

25 46 67 88 107 128 147 167 182 206

Szerelmi vallomások… és elhallgatások

223

Post scriptum

237

Függelék Felhasznált szövegek Szövegek mögötti képek

241 248

* Az első fejezet utolsóként is olvaható, de akár ki is hagyható (D. V.)

Vallomástöredé kek – C onfessiók

(Egy személyes vallomással kellene kezdeni talán…) A „confessio” eredeti értelme szerint gyónást jelent. Isten színe előtti bűnbánatot. Egyszerre Isten dicsérete (laudatio) és az elkövetett emberi bűnök beismerése. A Teremtő tökéletessége előtt álló teremtmény számot vet tökéletlenségeivel, gyarlóságaival. A gyónó tisztában van eredendő bűnösségével és elkövetett, saját bűneivel. Megvallja bűneit, miáltal nem csupán beismeri, de saját tetteként ismeri el őket. A bűnök elsajátítása, belsővé tétele ekkor zajlik le. Miért olyan fontos ez? Talán mert az embert nem annyira az elkövetett bűnei jellemzik, hanem sokkal inkább az, ahogy ezekkel számot vet, vagy ahogy ezekről hallgat. A bűnök elismerésének célja a hívő számára a feloldozás, méghozzá a végső cél, a megváltás reményében. Csak ebben a végtelen távlatban lehetséges a teljes bűnbocsánat, mert csak abban a – talán nem létező – végső pillanatban válhat örökké tartó állapottá a kegyelem. A vallomás egyoldalú beszélgetés, végtelen monológ vagy megszakíthatatlan magánybeszéd. A lélek önmagával folytatott beszélgetése, melynek elsődleges tanúja: Isten. A vallomás azonban nem csupán szent, de profán értelmű is. Nyilvános gyónásként, Istenen kívül, más hallgatója is lehet. Nem csak a távollevő, rejtőzködő, néma Isten előtt vallhatók meg a bűnök. Az emberek tekin-

10

Va l l om á s t ör e dé k e k – C on f e s s iók

tete előtt is lehetséges a gyónás. A nyilvánosság (legyen ez akár hallgatóság, akár olvasóközösség) azonban csak még jobban kihangsúlyozza a vallomást tevő „én” legnagyobb próbatételét. A vallomástevő, a nyilvános gyónást végző, saját legrejtettebb titkait akarja a felszínre tárni, közszemlére bocsátani. De vajon lehetséges a teljes őszinteség? Hiszen már pusztán az a tudat, hogy a vallomás valaki más tekintete előtt zajlik, megzavaróan hat. Nem véletlen, hogy a templomokban gyónó sem tekint nyíltan a gyóntatópapra, hogy elválasztja őket a gyóntatófülke rácsos (gyakran szinte átláthatatlan) ablaka. A gyónás magányos tevékenység, az önismeret legnagyobb próbatétele. A laodiczeabeli gyülekezet angyalának írd meg… Mielőtt a filozófiai vallomásokat vizsgálnánk, nézzünk egy irodalmi példát, Dosztojevszkij Ördögökjének sokáig kihagyott (csak 1922-ben megjelentetett) jelenetét: a nagy bűnös gyónását Tyihonnál! Sztavrogin, mielőtt nyilvánosság elé tárná vallomásos kéziratát (a „Sztavrogintól” másik főszereplője egy miatta öngyilkosságot elkövető tizenegy éves gyermeklány), mintegy ellenőrizni akarja a szöveg hatását. Ezért megy el a betegsége miatt egy távoli kolostorba visszavonult Tyihon főpaphoz, aki azonnal átlát rajta. Megérzi, hogy Sztavrogin legnagyobb félelmét az jelenti, hogy pusztán „langymeleg” („Így mivel langymeleg vagy, sem hideg, sem hév, kivetlek téged az én számból…”), ezért akarja magára vállalni a legnagyobb bűn súlyát, egy ártatlan gyermek megrontását és öngyilkosságba hajszolását. Mindez csupán – ahogy Tyihon szintén pontosan látja – csak provokáció és kihívás (a gyóntatópap és a világ ítélőszéke felé). Bűnbánat hiányában nem is lehet igazi vallomás, csupán egy színpadias gesztus. És még annak is félresikerült: nem csupán a rossz megfogalmazás, az elrontott forma – de a bűntett lényegi silánysága miatt. Sztavrogin val-

Va l l om á s t ör e dé k e k – C on f e s s iók

11

lomása csupán „az aljasságra pazarolt nagy és meddő erő”, mely a későbbi olvasókból – Tyihon ezt is előre tudja – csak színlelt szörnyülködést válthat ki. Valódi hatása – és Sztavrogin számára ez a legelviselhetetlenebb – csak a gúnykacaj lehet. A vallomástevő legfőbb célja gyónása után tehát az lesz, hogy elkerülje a nyilvánosságra szánt szöveg publikálását. Sztavrogin ugyanakkor a Tyihonnál tett látogatása során személyében is nevetségessé válik: elrontja a gyónást, nem tudja kellő hitelességgel alakítani a bűnbánatot. Rosszul, megint csak nevetségesen, kéri a szerzetes bocsánatát. Ezzel elárulja, hogy nem pusztán langymeleg, de ami még rosszabb, közömbös. Képtelen még a radikális ateizmusra is, habár – ahogy Tyihon rámutat – a teljes istentagadás többet ér a világi közönynél („aki teljesen ateista, az a legteljesebb hithez vezető lépcső utolsó előtti fokán áll”). Sztavrogin ebben is gyengének bizonyul. A látogatás vége egy újabb menekülés: Sztavrogin arca egy kiismerhetetlen maszkká változik vis�sza. Tyihonon kívül csak kevesen veszik észre – és ők is csak pillanatokra –, hogy az életuntság maszkja milyen mélyen és tartalmatlanul üres. Sztavrogin végső vallomása az öngyilkossága lesz, melynek formája (az akasztás) visszautal a kislány halálára. Ugyanakkor Sztavrogin utolsó gesztusa itt is a dandy mozdulata: beszappanozni a kötelet, hogy ne fájjon és ne sértse fel… Minden vallomás az „igaz” én és az én „maszkjainak” a kérdését állítja elénk. Azonban hogyan választhatók ezek szét? Minden vallomás az önismeret problémájával szembesíthet. Ha elfogadjuk azt a közismert tételt, hogy a filozófia alapproblémája az önismeret kérdése („nosce te ipsum”), akkor megérthetjük, hogy miért olyan lényegesek a filozófiai vallomások. A filozófiai vallomások elsődleges kérdése a személyesség helye és szerepe a filozófiában. Hogyan jelenhet meg a filozófiai szövegek-

12

Va l l om á s t ör e dé k e k – C on f e s s iók

ben nem csupán egy gondolkodó ego, de egy meghatározható és felismerhető vonásokat viselő személyiség? A filozófiában az én kérdésére sokféle válasz található: az én elvetésétől (és a későbbi neutralitás gondolatától) egészen az én kultuszáig. Egyáltalán nem általános álláspont az, hogy az individuumnak (a szubjektumnak vagy a személynek) a filozófiai gondolkodás középpontjába kell kerülnie. Hiszen még azok a filozófusok is, akik elsősorban az egyes egyén létét próbálták megérteni, igyekeztek személyes énjüktől távolságot tartani. A filozófiai vallomások vizsgálata során a hang kérdése mindent megelőz. Még pontosabban: az lesz a leglényegesebb kérdés, hogy hogyan jelennek meg egyes filozófusi életműveken belül – következetesen vagy váratlanul – személyes hangvételű szövegek, majd ezek milyen hangon (milyen hangnemben) szólalnak meg. Az általunk tárgyalt filozófusok így mind a „stílus”, a „hangzás” mesterei: szinte költők vagy zenészek. Műveik kapcsán zsoltárok, elégiák, panaszódák jutnak az eszünkbe, vagy zenei kompozíciók (panaszáriák, „panaszolkodások”, sorsszimfóniák). Ahogy Thomas Mannál a Doktor Faustus panaszolkodása a beethoveni örömódára adott negatív válasz – egész pontosan: annak a vis�szavonása – úgy a különböző korokban írt, de egymára reflektáló filozófiai vallomások között is lényegi kapcsolat, párbeszéd létesül. A vallomások lehetnek nyíltan felvállaltak vagy elrejtettek. Még egy irodalmi példát idézve: Dosztojevszkij A félkegyelműben leírja saját „majdnem” kivégzésének történetét. Ekkor azonban a legkrisztusibb alak – a „legesendőbb”: a legelesettebb és a legkiszolgáltatottabb – Miskin herceg mondja el, egy számára ismeretlen ember történeteként, az író legszemélyesebb vallomását.

Va l l om á s t ör e dé k e k – C on f e s s iók

13

A vallomás – mint irodalmi műfaj – mindig felidézi a megélt, valóságos élet eseményeit. Minden vallomás ebben az értelemben az önéletírás egyik formájának tekinthető. Azonban a vallomásokat egyfajta bűntudat is jellemzi. A vallomástevő tisztában van azzal, hogy létezik egy régi és egy új élete (a bűn felvállalása után), és hogy ezekben az életekben egy régi és egy új emberként van jelen: ezek között pedig semmilyen folytonosság nem teremthető meg. Minden vallomás: ennek a szakadéknak a felismerése. Ha mégis az önéletíráshoz akarjuk hasonlítani a vallomásokat, azt mondhatnánk, hogy ezek leginkább spirituális önéletrajzok, szellemi fejlődéstörténetek. Mikor íródhatnak a vallomások? Az emberi élet útjának felén? Mindenesetre többnyire a krisztusi életkor után, amikor már van mire visszatekinteni és van mitől eltávolodni. Vita nova A sorsfordulat pillanatában történő újjászületés nem feltétlenül jelent boldogabb életet. Fontos már most hangsúlyoznunk, hogy ezekben a vallomásokban – a szövegek színpadán (a láthatatlan Isten mellett) – más alakok is feltűnnek. Elsősorban a szeretett személyek: a szülő, a kedves, a barát. Velük szemben állva lesz a legfontosabb a vallomástevő számára önmaga tisztázása. Ezekben a szeretetkapcsolatokban a másik figyelő tekintete végtelen felelősséget jelent. Hiszen a bűnök teljes és töredelmes megvallása magában is végtelen feladat (mivel a már megvallott bűnök folytonos értelmezést és újraértelmezést kívánnak – melybe a nyilvános gyónást végző minél inkább belebonyolódik, annál lehetetlenebbnek tűnik számára a feloldozás és a bocsánat). Ebből adódik a vallomás formájának kettőssége: egyrészt minden vallomás egy lezárhatatlan, ára-

14

Va l l om á s t ör e dé k e k – C on f e s s iók

dó szövegfolyam – másrészt végül minden vallomás megtörő és töredékes marad. Ezért lehetséges és szükségszerű, hogy a vallomásoknak nincs egy kitüntetett formája. Úgy is mondhatnánk, hogy a vallomás szinte bármilyen formát magára ölthet, lehet monológ, napló, beszámoló, feljegyzés, levél, esszé, elmélkedés, álmodozás…. A vallomások kezdete gyakran mégis hasonló: egy törés ( a másiktól való elszakadás vagy a másik halála). A másik nem szűnő hiánya késztet ilyenkor a számadásra – mintha még mindig és mindörökké ránk tekintene. Proust emlékezésregényének színpadát is benépesítik a halottak, akik közül az egyik legfontosabb szereplő: a nagymama. Az ő halála a szövegben „puszta leírásként” jelenik meg. Ez lehetne a személyes fájdalom kifejezésének a legszebb és legtisztább nyelve. De ki képes még erre? Minden vallomás az egyéni, mással meg nem osztható, így lényegileg kifejezhetetlen szenvedésről beszél – mely az írás által mégis közölhetővé válik. Ez adja minden vallomás legnagyobb kockázatát: hogyan maradhat tárgyilagos és hiteles (szenvelgéstől mentes) a saját szenvedésről adott beszámoló? Távolság és közelség problémája Elég az olvasó – a leírt történet implicit nézője – elé tárni a nyílt sebet. De el is kell távolítani tőle. Az élő test sebének imperativusza: „Noli me tangere!” A veszteségek, a fel nem számolható hiányok és az el nem múló fájdalmak miatt olyan gyakoriak a vallomásokban a sírások.

Masaccio: Kiűzetés a Paradicsomból, 1425-28, Madrid, Museo Nacional del Prado

16

Va l l om á s t ör e dé k e k – C on f e s s iók

Mire válasz a sírás? A modern festészet történetében először talán a Paradicsomból való kiűzetésre. Beszéd nélküli válasz a legmegoldhatatlanabb krízisben, a legradikálisabb határhelyzetben: a teljes idegenség, elotthontalanodás, talajvesztettség állapotában. Mi látható Masaccio Kiűzetés képén? Pőre menekülés és mindeközben a sírásra való ráhagyatkozás. A fájdalom egyetlen lehetséges kifejezésformája ebben a szituációban a sírás. De milyen ez a sírás? Éva sírása kiáltó, jajgató fájdalom. Fejét szinte dacosan az őt büntető ég felé emeli, szája panaszkodásra és keserű, hangos zokogásra nyílik. Mégis, az egész arc maszkszerű, nem az egyéni fájdalom tükröződik rajta, hanem az a mód, ahogy (az antikvitás óta) megtanultuk látni a fájdalmat. Ádám két kezével eltakart arca a nézői szem számára láthatatlan marad. Míg Éva a testét fedi el, addig ő az arcát rejti. Fejét leereszti, egész teste előregörnyed. Amíg Éva testtartásából és magatartásából a panaszt és a méltatlankodást olvassuk ki, addig Ádám alakja a mély és múlhatatlan szégyent ábrázolja. Ugyanarra a határhelyzetre így két merőben eltérő választ kapunk: a kiáltásban és a némaságban. Mégis, Masaccio csodálatos festményére tekintve, egyformán mély és nagy mindkét fájdalom. Nincs benne a képben az a női panaszt lekicsinylő szemlélet, mely szerint a nagy fájdalom hallgat, csak a kicsi panaszkodik. Ezt a nézetet egyébként a Biblia is cáfolja, hiszen Jób fájdalma talán nem volt a legnagyobb és legjogosabb fájdalom, az őt ért igazságtalan büntetések miatt? Jób pedig nem hallgatott, hanem Istenhez panaszkodott, hozzá intézte siralmait. De vajon mindeközben hullatott könnyeket? Vagy a sírása száraz zokogás volt és dühöngő méltatlankodás? Ebben a könyvben még sokszor visszatérünk a könnyek kérdésére. Síró filozófusokat látunk majd, akik nem szégyellik könnyeiket, hanem felvállalják azokat, beszélnek róluk és szövegekbe foglalják őket. Ezek a sírások mind különbözőek. Nincs két egyforma sírás (még egy ember életében sem); mégis, az élet nagy fordulópontjain ejtett könnyek – vagy ezek hiánya – és a síráshoz ekkor

Va l l om á s t ör e dé k e k – C on f e s s iók

17

kialakított viszony minden beszédnél jobban jellemez. Mert hiába tudjuk, hogy az embert a beszéd képessége különbözteti meg a többi élőlénytől, mégis vannak olyan helyzetek, amikor beszélni lehetetlen, amikor a szavakból nem marad, csupán értelmezhetetlen, töredékes dadogás. Ezekben a határhelyzetekben nincs más emberi (és nincs emberibb) válaszreakció, mint a sírásra való ráhagyatkozás. Nem véletlenül állítjuk könyvünk első oldalaira Ádám alakját: hiszen a tőle származó és mindenkire átöröklődő ősbűn miatt (melynek teológiai kidolgozása – az „eredendő bűn” fogalmában – Szent Ágostonhoz köthető) vált szükségessé a confessio, a vallomás. Ádám bukása a kárhozat története, mely az emberiséget végleg leválasztja a világ lehetséges, de Ádám (az első ember) után már lehetetlen üdvtörténetéről. Ádám után minden ember bűnös, és végtelen vezekléssel tartozik az Isteni igazságnak. Az üdvözülés felé visszavezető utat azonban pusztán a bűnbánat nem teremtheti meg. Isten – ez megint Ágoston kegyelemtana – Ádám szabad akaratból elkövetett és utódaira átörökített bűnössége miatt jogosan ítélhet örök kárhozatra akárkit. Az üdvözüléshez vezető utat csak a „második Ádám”, Jézus készítheti elő. („Mint a bűn és a halál Ádám által, úgy az igazság és az élet Krisztus által hat el minden emberre.” Róm 5, 11) Jézus Krisztus közvetítő alakjában (aki egyszerre Isten és tökéletes ember) az isteni kegyelem működését látjuk. Ugyanakkor Ágostonnál – mint ahogy későbbi követőinél: a janzenistáknál, Pascalnál – nincs válasz arra, Isten kit ítél jogosan kárhozatra és kit ment meg kegyelmével. Az isteni kegyelem egy titkos és megmagyarázhatatlan kiválasztás eredménye. A hívő egyetlen reményét így, minden korban, csak Pál mondataihoz kötheti: „ahol megnövekedik a bűn, ott a kegyelem sokkal inkább bővölködik” (Róm 5, 20).

18

Va l l om á s t ör e dé k e k – C on f e s s iók

Valóság vagy eszme az Isten? A kegyelem Istene, már Szent Ágostonnál is, a szívvel érezhető Isten. Azonban amíg a „hit Istene” és az „értelem Istene” Ágostonnál még azonos, Pascalnál már különválik. A filozófusok istenéből így lesz egy egyre inkább kiüresedő fogalom, egy „halott” isten képe. Ezalatt a „szív Istene” eleven és élő marad ugyan, de észérvekkel igazolhatatlan. Lehet-e valódi, nagy vallomást tenni az Isten halála után? Kinek tehető akkor ez a vallomás? Melyik a rettenetesebb, az elviselhetetlenebb gondolat: az élő Isten kezébe esni (mint Dosztojevszkij hősei teszik) vagy szembesülni azzal, hogy az Isten halott (Nietzsche példáját követve)? A nagy vallomások – az őszinteség „rohamai” – gyakran kapcsolódnak valamilyen patologikus állapothoz. Gondoljunk Rousseau állandó üldözésmániájára, Kierkegaard összeomlására vagy Nietzsche megőrülésének nagyjelenetére! A nietzschei szánalom fellángolása újra eszünkbe juttathatja Miskin herceget (Dosztojevszkij egyik legvitatottabb alakját). Ezt a naiv, balga, nevetséges „félkegyelműt” – a szánalom és a részvét szomorú lovagját – Nietzsche ugyan vadul gyűlölhette volna; mégis soruk végkifejlete azonossá válik. Az evangéliumi boldogságfogalom – a nyolc boldogság – lázas keresője (és epileptikus rohamai előtt azok megtapasztalója, „megtestesítője”), valamint az ötödik Evangélium megalkotója – néhány ijesztő vallomáskitörés, eksztatikus elragadtatottság után – ugyanabba a kataton állapotba zuhan. A vallomásokban mindig van valami önfelszámoló, önpusztító vonás.

Va l l om á s t ör e dé k e k – C on f e s s iók

19

A vallomás: szembenézés a „saját halál” állapotával. Majd ezt követően annak elfogadása, az életműbe integrálása. „Hoc est corpus meum” Minden vallomás így válik egy elénk kiterített (holt)testté. „Halott voltam”, „halott vagyok” – üzenik gyakran vallomások. De kimondhatók ezek a kétségtelenül „átélt” tapasztalatok? A vallomások lezárása ezért a teljes csend vagy a végső elnémulás (mely lehet a halál, vagy a halálnál is iszonyúbb „élő halál”). A vallomások megjelentetése: a sírbatétel gesztusa. Az igaz, nagy vallomások mélyén mindig ott bújkál a végletes kétségbeesés. Minden nagy vallomás ezért segélykiáltás és fohász. Még akkor is, ha pusztába kiáltó vagy ürességben visszhangzó szó marad. A vallomásokban újra és újra felhangzik a magány – válasz nélkül maradó – kérdése: „miért hagytál el engem”? Van értelme annak, hogy mindenki saját életének és szenvedésének (vér)tanúja? Valóban igaz az, hogy Isten előtt nem számítanak, csak a könnyek? A könnyek elvakítanak és látni tanítanak.

20

Va l l om á s t ör e dé k e k – C on f e s s iók

A vallomások színpadán egyszerre láthatók lélekben dúló és természeti viharok. A vallomások próbatétele: a viharba ki-állás (ekstasis) és a vihar kiállása. A vihar ideje alatt elemi erejű megrázkódtatásnak kitett, meztelen létező az ember (pőre egzisztencia). A vihar elvonul… Mit hagy maga után? Puszta (lepusztított) tájakat, a lélek fennsíkjait. Hogyan érhet véget a sírás és a panasz? Jób utolsó mondata a bűnbánat mondata: „Ezért hibáztatom magam és bánkódom a porban és hamuban.” (Jób 42, 6) – Jób utolsó szavaival visszavonja egész addigi panaszkodását és elhallgat. A vallomások ideje a várakozás ideje („Meddig még…?”). Várakozás a beszéd megidéző mozzanatában, majd várakozás a hallgatásban. A vallomások végül a hallgatáshoz vezetnek. Hol és miért törnek meg? Hogyan értelmezhetők ezek a jelentőségteljes, hirtelen elnémulások? A könnyek törik meg a beszédet, vagy a könnyek beszélnek a szavak helyett, kifejezve mindazt, amire a szó már nem képes, ami a szó számára már utópia? A vallomások keresése mindig valami kimondhatatlanra, elérhetetlenre irányul. A keresések mélyén mégis ott a remény („Nem keresnél, ha nem bírnál”). A vallomások könnyei egyszerre a szenvedés és az öröm könnyei. A vallomások mögött másokkal megoszthatatlan tapasztalatok rejtőznek. Minden vallomás így egyszerre olvasásra hív (tolle, lege) és elhárít magától (noli me legere).

Fra Angelico: Noli me tangere, 1440-41, Firenze, San Marco

F I L OZÓF I A I VA L L OM Á SOK

A u g u stin u s – S zent Á goston : a megt é r é s esem é n y e

A  kerti jelenet

A filozófiai vallomások itt leírt története egy kerti jelenettel veszi kezdetét. A kitörő könnyeivel küszködő Augustinus, barátját hátrahagyva és a magányt keresve, a kert elhagyatott része felé rohan, míg egy fügefa tövében erejét veszítve összerogy. „Meddig még?”– kérdezi, immár hangosan zokogva – „Meddig lesz még ez a holnap, és újra ez a holnap?”1 A fordulat pillanatát ábrázolja Fra Angelico festménye: a ...