DARIDA VERONIKA: HISZTÉRIÁK PDF

Preview

Summary

DARIDA VERONIKA hIsztéRIáK DA R I DA V E RON I K A h Isz t é R I á K A kötet a Nemzeti Kulturális Alap támogatásával jelent meg A szerző a könyv megírása idején az NKA alkotói támogatásában részesült © Darida Veronika, 2012 tA RtA LOM KöRbEjáR ás 7 1. A tEst VAgy A LéLEK szíNpADA? 11 2. szENt bEtEgs...

Description

DARIDA VERONIKA hisztériák

DA R I DA V E RON I K A h isz t é ri á k

A kötet a Nemzeti Kulturális Alap támogatásával jelent meg

A szerző a könyv megírása idején az NKA alkotói támogatásában részesült

© Darida Veronika, 2012

TA RTA LOM

Körbejár ás

7

1. A test vagy a lélek színpada?

11

2. Szent betegség vagy k árhozat?

33

3. Bánat- vagy gyásztünet?

51

4. Hipochonderek vagy hisztérik ák?

67

5. Tudatlanság vagy tiltott tudás?

83

6. Elnyomás vagy elfojtás?

99

7. Hazugság vagy utánzás?

117

8. Színlelés vagy valódi szenvedés?

131

9. Szorongás vagy vágy?

145

10. Nőies vagy semleges?

159

11. Az apa vagy az anya nevében?

173

12. Androgünök vagy hermafroditák?

187

13. Neurózis vagy pszichózis?

203

Körbezár ás

219

Bibliogr áfia

221

Kör bejá r á s

„Légiónak hívnak, mert sokan vagyunk” – mondja az ördöngös ember Márk evangéliumában. Ez a sokrétűség, fogalmi megragadhatatlanság jellemzi a hisztériát és minden tünetét. A hisztéria jellegzetesen Janus-arcú betegség, mely mindig más arcát mutatja, egy része pedig mindig takarásban marad. Ezért a hisztériáról való írás során mindvégig igyekszünk megőrizni a megközelítés sokrétűségét, mindig más szempontból tekinteni rá. Ezzel a pontosan beazonosíthatatlan, kiismerhetetlen, rejtélyes és rejtőzködő jelenséggel szemben mi magunk is más-más pozíciót foglalunk el, ezáltal próbáljuk elkerülni a határozott és végleges állásfoglalást. A merev és rögzített nézőpont ugyanis valamilyen ideologikus szemléletet feltételezne; mi viszont, épp ellenkezőleg, előítélet-mentességre törekszünk, a hisztériával szembeni elítélő és elfogult stratégiák felvázolása közben. A saját pozíció(i)nk változatosságát mutatja az is, hogy a hisztéria „körbejárása” nem egy meghatározott sugarú körben történik: hol közelítünk hozzá, hol távolodunk tőle, alul- vagy felülnézetből vizsgáljuk, mi­a latt feltérképezzünk felszínét és feltárjuk belső tartományait. A jelenséghez való viszonyunkat így a semlegesség (neutralitás) jellemzi, de nem a hideg és merev elhárítás. Habár a hisztéria nem érint minket, attól még megérinthet; a hisztéria által kifejtett hatás – melyet nevezhetünk együttérzésnek, szánalomnak, részvétnek – azonban kizárja az azonosulást. Fontos már a hisztériáról való írásunk kezdetén hangsúlyoznunk, hogy a hisztéria története nem egységes történet. Nem fog-

8

Kör bejá r ás

lalható össze egyetlen átfogó narratívában, nem jellemzi lineáris történetiség. Csupán a hisztériák korszakonként változó megítéléséről beszélhetünk, hiszen minden kornak megvan a maga sajátos és egyedi hisztériafelfogása. Ugyanakkor ezeket a különféle narratívákat az elleplezések és az elhallgatások is átalakítják: a hisztéria történetét ezért folytonos szakadások, törések tagolják. A  hisztéria sokáig lappangó, majd váratlanul és hevesen felszínre törő jelenség, melynek időszakosan más vonásai, tünetei, hatásai válnak hangsúlyossá. A hisztériákat leginkább az rokoníthatja, hogy láncolatukban felbukkannak bizonyos ismétlődések: motívumok, szerkezetek, ívek. Úgy is fogalmazhatnánk, hogy egy hisztérikus ritmus alakítja a hisztéria időbeli (és egyben tér-időbeli, par excellence zenei) összefüggését. A hisztéria története és történeti(etlen)sége tehát maga is hisztérikus szerkezetet alkot. Ezért a mi hisztéria-tanulmányaink is csak hiányos és töredékes hisztéria-megközelítésekre vállalkozhatnak, fejezetenként mintegy újraírva – más és más szempontok alapján – a hisztéria történetét. Célunk ezáltal az, hogy az olvasó maga is megfogalmazza (a figyelmesen hallgató pszichoanalitikus analógiájára: akinek a terápia során szabad asszociációk töredezett láncából kell a páciens kórtörténetét rekonstruálnia) a saját hisztériatörténetét. A szokásosnál nagyobb aktivitást várunk el tehát tőle, mely ugyanakkor játékos aktivitás, hiszen kirakójáték gyanánt rakhatja össze a saját hisztériaképét, képzeletében egészítve ki az üresen hagyott helyeket, hiátusokat. Az itt közölt hisztéria-tanulmányokat nem jellemzi egyetlen következetesen végigvitt módszer sem, legfeljebb a megközelítés során alkalmazott alapelvekről beszélhetünk. Ezek közül a legfontosabb – a hisztéria kettősségéhez igazodva (mely egyszerre jelentheti a „vagy-vagy”, az „is-is” és a „sem-sem” kettősségét) – a tárgyalási szempontok kettősségének fenntartása. Másik fontos alapelvünk a jelenséggel szemben tanúsított tapintat megőrzése.

Kör bejá r ás

9

A hisztériás ugyan feltárulkozik nekünk, a maga leplezetlenségében és heves önmegmutatkozásában (mintegy felnyitva, kifordítva a testét); ugyanakkor vadul el is hárít magától minden túlzott közeledési kísérletet. „Ne érintsetek meg!” A hisztériás test így válik a nézők számára puszta látványossággá. A  hisztériás ugyanis folyton „re-prezentál”: újraél vagy újrajátszik egy egykori traumát. Mindeközben nincs jelen a jelenben (szemben a színészi jelenléttel, a színészi játék „itt és most” mivoltával), hanem a saját múltjában van, hiszen egész teste ezt a feledhetetlen és újra megelevenedő múltat hordozza. A hisztériás teste nem a jelenben élő test, hanem egy múltbeli test feltámadása vagy inkarnációja, az előttünk megjelenő testben. Nem véletlen, hogy további kutatásaink egyik legfontosabb tárgya a hiszterizált test lesz. Pontosabban az a kérdés, hogy hány teste van a hisztérikusnak? Érvényesek lehetnek rá a megszokott és általános érvén�nyel használt testfogalmak? Vagy a hiszterizált test másfajta testfogalmat követel? De vajon milyen kapcsolatot tart fenn a hisztériás test a hisztérikus lélekkel? Mindezzel már beléptünk az első fejezet fő kérdéskörébe: vajon a hisztérikus teste, ha színpadként tekintünk rá, az ábrázolás (reprezentáció) vagy a jelenlét (prezentáció) színpada lesz? Vagy visszatérve a legalapvetőbb kettősséghez, a test és a lélek kettősségéhez: a hisztéria színpada vajon a test vagy a lélek színpada?

1. A   t e s t va g y a l é lek s z í n p ada ?

A hisztéria kezdetben a női test betegségeként jelentkezett. Első írásos említését az egyiptomi Kahun papiruszban (i.e. 1900) találhatjuk, amely a „vándorló méh” betegségeként írja le.1 A későbbiekben használt elnevezés a görög „ustéra” szóból ered (latin megfelelője az „uterus”), mely méhet jelent. A görög orvostudomány legnagyobb alakjánál, Hippokratésznél, szintén a méh testen belüli vándorlásáról olvashatunk, melyet a tüsszentés helyes irányba terelhet. Ez a vándorló szerv hamarosan – már Hippokratész kortársánál és barátjánál, Platónnál – úgy jelenik meg, mint egy „lelkes élőlény”.2 Hozzá kell tennünk, hogy a Timaiosz szerint a férfiak szeméremtest környéki része szintén egy önkényes, engedetlen állathoz hasonlítható. A női nemi szervek kapcsán pedig ugyanitt ezt olvashatjuk: Épp így a nőknél az anyaöl és az anyaméh ugyanezen okból olyan, mint valami gyermekszülésre vágyó élőlény. S ha a kellő időn túl sokáig meddő marad, nehezen és bosszankodva viseli el: minden irányban bolyong a testben, eltorlaszolva a légzés kijáratait, nem hagy lélegezni, s így végső szorultságba juttat, és mindenféle más betegségeket is okoz. (91 c) 1.  Iza Veith: Hysteria. The history of a disease, University of Chicago Press, 1965. 2.  Platón: Összes művei III., ford. Kövendi Dénes, Budapest, Európa, 1984, 408.

12

A  t e s t v a g y a l é l e k s z í n p a d a ?

A hisztéria a görögöknél a női szexuális önmegtartóztatás, a kielégületlenség betegsége. Azonban nem csupán – ahogy az iménti idézetben olvashattuk – a vénlányokat vagy a meddő nőket sújtó átok, hanem az özvegyeket és a szüzeket is érintheti. A túl hos�szúra nyúlt absztinencia ugyanis a méhben organikus elváltozásokat idézhet elő: a méh ilyenkor összeszárad, majd súlyát veszítve bolyongani kezd a testben. A görög-latin orvostudomány alapján ez a mozgás okozza a hisztéria két legjellegzetesebb tünetét: a felemelkedő méh a légzőszervekre gyakorol nyomást, így fulladáshoz és elnémuláshoz vezet; az alászálló méh pedig a mozgásszervekre nehezedik, így bénulásokat okoz. Ezek mellett a hisztéria számos más tünetét is felsorolhatnánk: a görcsöket, a kóros soványságot, a túlhevült testet, erős fehérfolyásokat, menstruá­ciós rendellenességeket… Mindezen testi tüneteket azonban, már a kezdetektől fogva, lelki tünetek is kísérik: hangulatingadozások, végletes lehangoltság, heves érzelemkitörések… A hisztériás nőt a betegség mintegy kiforgatja önmagából: teste és lelke örvénylik, jelenetet rendez. Már Hippokratész felfigyelt az epileptikus nagyroham és hisztérikus roham hasonlóságára, azonban amíg az első „szent betegség”, addig a hisztéria a női test és a benne lakozó állat vad tombolása. Ez a felfokozott indulat, szenvedélyes mozgás és dühödt rohanás egészen az öntudat teljes elvesztéséig, az ájulásig, a tetszhalál állapotáig tart. A hisztériás olyan tehát, mint az őrjöngő Aiasz,3 de nincs mentsége tettére. Nem azért válik „mássá”, mert egy külső (akár isteni) erő mássá változtatja, hanem saját teste lázad ellene, céltalan és önmaga számára is értelmezhetetlen módon. A hisztériás így sodródik a „nem-értelem”, az őrület határvidékére. Innen ered az örök kérdés: nézőként megérthetjük vajon a józan eszét elveszítő, őrjöngő hisztériást? Hogyan is érthetnénk meg azt, aki önmagát sem érti, aki saját testének ta3.  Az Arisztotelésznek tulajdonított melankóliaértelmezés szerint Aiasz melankolikus volt. Erről ld: Aristote: L’Homme de génie et la Mélancolie, trad. Jackie Pigeaud, Paris, Rivages, 1988.

A  t e s t v a g y a l é l e k s z í n p a d a ?

A hisztériás roham kezdete: a sikoly

13

14

A  t e s t v a g y a l é l e k s z í n p a d a ?

pasztalata elől próbál meg – eleve reménytelenségre és kudarcra ítélve – menekülni? Ha a hisztériás nem tud azonosulni a saját testének tapasztalatával (mely égető és szúró, szüntelenül gyötrő fájdalom), hogyan azonosulhatnánk mi az ő fájdalmaival? Amikor a hisztérikus rohamra mint jelenetre tekintünk, a hisztériás betegre pedig mint a jelenet főszereplőjére, akkor azt mondhatjuk, hogy a nézők számára a legnagyobb problémát az alakítás helyes megítélése jelenti. Nincs ugyanis két egyforma hisztéria, mivel esetenként más és más tünetegyütteseket produkál. A hisztéria ezért lehetett minden korban „Próteusz-szerű jelenség”, mely ezer formában mutatkozik meg, azonban egyetlen formába sem foglalható bele. Így értelmezték a vele foglalkozó legnagyobb orvos-teoretikusok: a pergamoni Galénosz (i.sz. 2. század) vagy több mint ezer évvel később, az angol Hippokratésznak is nevezett, Thomas Sydenham (1624–1689). Kettejük elméletét összeköti, hogy először Galénosz említi, még csak elvi lehetőségként, a férfi hisztéria létezését: a mindkét nemet érintő nemi absztinencia egyik tüneteként. Hozzáteszi ugyanakkor, hogy a hisztérikus (kielégületlen és kielégíthetetlen) szenvedély orvosi értelemben megragadhatatlan, ezért a tudomány számára csupán üres fogalom marad, mely megszámlálhatatlan, egymástól eltérő jelenségeket takar. A  hisztériával szemben távolságtartó attitűd jellemzi Sydenhamet is, aki szintén a hisztéria számtalan megjelenési formáját hangsúlyozza, melyek következtében kaméleonszerű jelenséggé válik. Érdekes ugyanakkor megemlíteni, hogy az angol orvos szerint a hisztéria voltaképp csak más (orvosi értelemben pontosan definiálható) betegségek imitációja. A  hisztéria tehát „utánzás”, mely más betegségek tüneteit másolja, olyan pontosan, hogy azoktól – legalábbis az avatatlan és iskolázatlan szem számára – szinte megkülönböztethetetlen marad. Ugyanakkor a látványos tünetek mögül hiányoznak a megragadható, szervi rendellenességek. A  hisztéria ezért Sydenhamnél sokkal inkább az elme, mintsem a test betegsége. Ez az elmebaj

A  t e s t v a g y a l é l e k s z í n p a d a ?

15

pedig egyaránt sújthatja a nőket és a férfiakat. Sydenham ezen megállapítása miatt tekinthető a férfi hisztéria egyik első teoretikusának. Az angol orvos azt is hozzáteszi, hogy a hisztéria nőknél gyakoribb előfordulása csupán annak tulajdonítható, hogy a női idegrendszer gyengébb, ezért könnyebben érintetté válhat. Külön érdekesség továbbá, hogy Sydenham az első, aki szerint a hisztériát társadalmi tényezők is meghatározzák: azaz a gazdag, hatalommal bíró, befolyásos férfiak hajlamosak a leginkább a hisztériára. Könnyen belátható, milyen messzire eltávolodtunk ezzel a hisztéria történetében korszaknyitó szemlélettel attól a kezdeti elképzeléstől, mely a hisztériát csupán a női test betegségének tartotta. A hisztéria immár a lélek (a tudat, az elme) betegsége, melyet nem csupán biológiai tényezők, de társadalmi hatások is befolyásolnak. Mindazonáltal az angol orvos életművében csak marginálisan fordul elő a hisztéria szerepjátszó jelensége. Sydenham esete is azt igazolja, hogy ettől a soktünetes, számtalan formát magára öltő, bizonytalan jelenségtől elhatárolódik a szigorú orvostudomány. Visszatérve még egyszer a nagy előd, Hippokratész elképzeléséhez, igazolt marad, hogy az epileptikus hisztéria (az ún. „nagy hisztéria”) esetén a legtisztábban megragadható a hisztéria formája. A  hisztériás nagyrohamnak négy elkülönülő szakasza van: a merev fázis, a nagy mozgások fázisa, a heves szenvedélyek fázisa, végül a delírium fázisa. Mindez azonban csak egy üres forma, melyet a hisztériás betegek más és más tartalommal töltenek meg. Azt is mondhatnánk, hogy az egyes szakaszokban (akár egy rögtönzött színdarab négy felvonásán belül) a hisztériás szabadon „improvizál”. Az improvizációt természetesen ebben az esetben nem a tudat irányítja – hacsak nem szimulációval állunk szemben –, hanem az irányíthatatlan és uralhatatlan testi ösztönök. Ez lesz az a látványos, nagy hisztéria, melyet Charcot fedez fel újra 1862-ben, a párizsi Salpêtrière klinikán. Száz évvel később ­Foucault, miközben megírja az elzárások történetét, pontosan ki-

16

A  t e s t v a g y a l é l e k s z í n p a d a ?

A hisztériás nagyroham szakaszai

A  t e s t v a g y a l é l e k s z í n p a d a ?

17

mutatja, hogyan alakultak ki a XVII. század során létrehozott nagy „zárt házakból” – melyekben még válogatás nélkül voltak jelen elmebetegek, bűnözők, vérbajosok, koldusok, nyomorékok, aggastyánok: vagyis mindenki, akit a társadalom „zavarkeltőként” könyvelt el – hosszú évszázadok során az elmegyógyintézetek.4 Kezdetben a Salpêtrière (ahogy a leghíresebb lakójáról, Sade-ról elhíresült Charenton, vagy a Bicêtre és a Saint-Lazare) az elzárás és a kirekesztés olyan új terét jelentette, ahol az internálás egy zűrzavaros asszimiláción belül valósulhatott meg. A társadalom így közösítette ki a veszélyesnek, erkölcstelennek vagy egyszerűen hasznavehetetlennek minősített egyéneket. Még miután ez a semmivel nem magyarázható összezárási rendszer lassan széttagolódott (a börtönök, elmegyógyintézetek, közkórházak szétválasztásával, a XVIII.– XIX. század folyamán), továbbra is megmaradt az intézmények jellegének összemosása: a tébolydákban erkölcsileg ítélkeztek az elmebetegek felett (a „moralizáló szadizmus” gyakorlásával), és állandó felügyelet alatt tartották őket. ­Foucault első jelentős publikációjától kezdve (Elmebetegség és pszichológia)5 amellett érvel, hogy a XIX. században létrejött általános pszichológia végleg elidegenedik a lelki betegségek, elmebajok igazságától. Az elmebetegségek eredeti igazságát ezek az újonnan létrehozott elmegyógyintézmények nemcsak hogy nem kutatják, de még inkább elnyomják. Nem jutnak el ahhoz az alapvető felismeréshez (mely ezen intézmények létezését is igazolhatná), hogy az elmebetegek olyan tapasztalattal és tudással rendelkezhetnek, mely az értelem világa számára rejtélyes és megismerhetetlen marad. Gondoljunk itt újra a hisztériás betegek rohamaira, ezekre a hirtelen és váratlan módon bekövetkező testi lázadásokra, melyek során a test soha nem tapasztalt nyíltságában tárul a nézői tekintetek elé. A Salpêtrière-ben töltött évtizedek 4.  Michel ­Foucault: A bolondság története a klasszicizmus korában, ford. Sujtó László, Budapest, Atlantisz, 2004. 5.  Michel ­Foucault: Elmebetegség és pszichológia, ford. Romhányi Török Gábor, Budapest, Corvina, 2000.

18

A  t e s t v a g y a l é l e k s z í n p a d a ?

alatt Charcot számos ilyen roham szemtanúja lehetett. Ahogy Didi-Huberman pontosan leírja első (mára már klasszikusnak számító) könyvében, A hisztéria föltalálásában,6 Charcot Salpêtrière-be való megérkezése leginkább a pokolra szálláshoz – „Ki itt belépsz, hagyj fel minden reménnyel”7 – volt hasonlítható. Hozzá kell tennünk ugyanakkor, hogy ez egy női pokol volt (közel 4000 nő élt itt összezárva), melynek zavaros köreiben és bugyraiban az orvosnak kellett rendet teremtenie. Charcot-ra várt az a feladat, hogy elkülönítse a hisztériás betegeket más elmebetegektől, mivel azonban felfedezte az epilepsziás és hisztériás rohamok hasonlóságát (mindkét esetben konvulziós krízissel állunk szemben), ezeket a betegeket egyazon osztályra helyezte. A neurológia megalapítójának tekinthető Charcot-t elsősorban a betegségek elmebeli okai érdekelték, ezekre vonatkozóan azonban (az agy láthatatlansága miatt) csupán a testi tünetekből tudott következtetéseket levonni. Így vált elsődleges módszerévé a megfigyelés. A megfigyelés azonban nála nem egyszerű szemügyre vételt, hanem tudományosan megalapozott, anatómiai-klinikai módszert jelentett. A Salpêtrière-ben a Charcot nevével fémjelzett három évtized alatt (egészen 1892-ig, a Mester haláláig, aki ekkorra már az anatómiai patológia professzora, valamint a világ első Klinikai Ideggyógyászati Tanszékének vezetője lett), kialakult egy gondosan megszervezett megfigyelő apparátus. A megfigyelésnek itt különböző szintjei és fokozatai különültek el: maga Charcot személyesen (négyszemközt) is folytatott vizsgálatokat, de hisztériás betegeit közszemlére is bocsátotta: a medikusok, sőt a szélesebb közönség, az érdeklődő értelmiségiek tekintete elé. A Salpêtrière nagy előadótermében (amfiteátrumában) került sor a híres keddi előadásokra (Leçons de Mardi), azokra a hí6.  Georges Didi-Huberman: Invention de l’ hystérie, Paris, Macula, 1983. – magyarul részletek olvashatók in: Ex-symposion, „Nő-vér”, 1998/21– 22. szám. 7.  Ld. Dante: Pokol (Harmadik ének: A Pokol kapuja), ford. Babits Mihály. In Dante összes művei, Budapest, Magyar Helikon, 1962, 559.

A  t e s t v a g y a l é l e k s z í n p a d a ?

19

res „hisztéria-bemutatókra”, melyeken a nagy nyilvánosság is megismerhette a hisztériát. Ezeket az előre meghirdetett bemutatókat természetesen nem lehetett véletlenszerű és esetleges rohamokra alapozni. A rohamok időzítése mégsem jelentett gondot: Charcot ugyanis hitt abban, hogy a testen található hiszterogén zónák érintésével, stimulásával bármikor előidézhetők a hisztérikus rohamok. De idézzük itt az ő szavait: „A hiszterogén zónák többé-kevésbé körülírt helyek a testen, melyeknek nyomása vagy dörzsölése többé-kevésbé gyorsan kiváltja a hysteriás ama tüneteit, melyek után ha az izgatás elég soká tart, a hysteriás roham következik. Ezen pontok vagy jobban mondva zónák még olyan sajátossággal is bírnak, hogy állandóan érzékenyek s a roham előtt önként fájdalmasakká válnak, mely körülmény az aura tüneteinek egy részét képezi. Ez a fájdalmas érzés részint kopogó, részint égető jellegű szokott lenni. Ha a roham már kitört, sokszor sikerül az által megakasztani, hogy ezen pontokra erős nyomást gyakorolnak.”8

Ebből az idézetből több gondolatot is érdemes kiemelnünk: elsőként a test feltérképezése, hiszterogén és nem hiszterogén zónákra való felosztása ragadhatja meg a figyelmünket. Charcot másutt megjegyzi, hogy ezek a hiszterogén zónák soha nem találhatók meg a végtagokon, ellenben a törzs több helyén is felfedezhetjük őket: a kulcscsont alatt, a mellen, a nőknél a petefészek, a férfiaknál a lágyék tájékán, továb...